Vörös vércsék

Az elmúlt tél a szokásos módon, mondhatni unalmasan telt. Csupán egyetlen megfigyelés pezsdített fel és töltött el reménnyel: egy vörös vércse pár tűnt fel és telelt a határban. Többnyire egy jól meghatározható körzetben vadászgattak. Néhány távoli, gyenge képet sikerült készítenem róluk még januárban.

Egy tavaszias napon a vadászatát figyelve egy jobb röpképet készíthettem a szitáló hím madárról.

Talán ekkor támadt az az ötletem, hogy egy lest építek a terület egy elhagyott parcelláján és majd egerekkel odaszoktatom a vércséket. Képtelenségnek tűnik? Pedig volt már ilyenre példa: egy fiatal fotós ismerősöm lélegzetelállító képeket készített ezzel a módszerrel.

A les hamarosan elkészült, de egy éjszakai szélvihar rögtön tönkre is tette. A romokból megerősített kivitelben újjáépítettem. Ám mire hozzáfogtam volna az egerezéshez, a vércsék eltűntek. A csöppnyi esély és remény, hogy közeli vércsét fotózzak ezzel szertefoszlott. Hát, nem repestem az örömtől!

Azóta kitavaszodott, kevés a fotózni való, ami adódik, az meg ismét csak az untig ismert, szokásos. 

Tavaly ilyentájt a belvizeken parti madarakat fényképeztem. A mostani aszály miatt se víz, se madár. 

Egy fotós barátomtól kaptam egy fülest: egy Tisza környéki településen ritka vízi szárnyasokat lehet fotózni. Érdeklődésem során kiderült, hogy ugyanott vércse odú telep is található és éppen most nászolnak a madarak.
Nosza, több se kellett, beindult a fantáziám. Szerencsére miskolci fotós barátomé is, lefoglaltuk a lest és egy korai órán kocsiba pattantam, hogy még jóval napkelte előtt a találkozóhelyre érjek. Vezetőnket követve innen még jó fél órát autóztunk zegzugos földutakon a pusztában található odú telephez. Itt áll egy tíz méter magas, detektív üveges toronyles, körülötte vagy tíz fára szerelt költőláda. Még hajnali derengésben készítettem egy emlék fotót a helyszínről.

Eleinte csak néhány seregély mutatkozott.

Később csókák érdeklődtek a lakhatási lehetőségek felől. Párban érkeztek.

Aztán megjelentek a villám-röptű vércsék is. Végre közelről fotózhattam a szépséges madarakat. A színesebb hímet...

 ... és a szerényebb megjelenésű tojót.

Eleinte a ládákat vizsgálgatták. Ki-beültek, próbáltak megegyezésre jutni, hogy melyik lesz alkalmasabb a leendő fiókák felnevelésére. Az egyik hím pockot kínálva hívogatta párját a neki tetsző költőhelyhez.

Miután a tojó ragaszkodott az általa kedvelt lakhoz, megadta magát és házhoz szállította a zsákmányt.

A legtöbbször gyíkot ajándékoztak a tojónak, melyet a szántáson fogtak. A nászajándék általában elérte célját és a tojó igent mondott az udvarlásra.

Mindig történt valami érdekes esemény, hiszen három pár is itt képzelte el a család alapítást. A szépséges, karcsú ragadozó madarak jöttek-mentek a les körül. Sokszor egészen közel repkedtek, de olyan gyorsan változtattak irányt, hogy lehetetlen volt elkapni a megfelelő pillanatot. Annak különösen örülök, hogy az ablakból kitekintve, ha rossz minőségben is, de felülnézetből fotózhattam a szárnyaló gyönyörűségeket.

Beindult a párzás. Az égi madarak eleinte a földre leszállva szerelmeskedtek, de leginkább a beszálló ágakat használták. Sokszor ugyan takarásban, vagy félig-meddig háttal telepedtek le, de  bőven akadt jól fotózható helyzet is.

Az aktus után a tojók egyre hosszabb időt töltöttek a kiválasztott fészekben, a hímek pedig jólesően tollászkodtak, mielőtt elrepültek volna újabb falatokért.

Közben a csókák vissza-visszatértek és próbáltak odút foglalni, de a lakhelyüket őrző vércselányok elzavarták őket.

Az egyik ládában a tojó hosszabban időzött, aztán amikor kirepült, megpillantottuk az első lerakott tojást. A színe meglepetésként ért: narancsvörösnek tűnt. Persze, milyen legyen a vörös vércse tojása? Hát vörös! Logikus, nem?
A szerelmi jelenetek egymást érték. Remélem, olvasóim közül senki nem botránkozik meg az ilyen képeim láttán. Nem kukkolás, intimpistáskodás vezérelt a készítésükkor. A látványos mozdulatok, a repdeső szárnyak, a gyönyörű madarak összesimulásának, a nemek egymásra találásának, a természet egy újabb titkának felfedezése és megörökítése volt a célom.

A sok esemény egymást követte, az idő gyorsan repült. Már a delet is elharangozták - bár a puszta ezen zugába még a harangszó is botladozva ért el - és a fények sem kedveztek már a fotózásnak, így távozni készültünk. A szépséges ragadozók még ekkorra sem unták meg a szerelmet.

Ezek voltak a búcsú felvételek. Sok jó képpel és hatalmas élménnyel gazdagodva hagytuk magukra a vércséket. Minden várakozásom teljesült. Be kell látnom, hogy még ha sikeres is lett volna a saját leses próbálkozásom, ilyen képeket akkor sem készíthettem volna. Az amatőr munkát többre becsülöm, de néha nem árt profikhoz fordulni.