Kakukkolás/kakukkozás

Hurrá, hurrá! Fesztivál van a lelkemben! Régi tervem vált valóra. 

Minden tavasszal hallom, látom a kakukkokat, de eddig csak távoli, rossz képeket tudtam készíteni róluk. Tavaly V. I. fotóstárs önzetlenül közzétette a módszerét, amellyel gyönyörű közelképeket készített erről a szép, de fölöttébb óvatos madárról. A hangjával csalta közelre. 

Egyszer korábban én láttam el tanácsokkal a kollégát róka fotózással kapcsolatban, vettem hát a bátorságot és ráírtam. Készségesen elküldte a hangokat. 

Másnap már ki is próbáltam: lessátorból próbálkoztam. A kakukkok jól reagáltak, közelebb is jöttek, ide-oda repkedtek felettem, de a beszálló ág helyett a közeli fákra telepedtek.

Aha, rossz a terep! Olyan kell, ahol a nincsenek magas fák. Újabb hely, újabb próbálkozás, újabb kudarc. Végül találtam egy jónak ígérkező bokros helyet. Kitettem egy hosszú faágat, amelyet reggelenként szépen ért a fény és amely mögött távolabbi fák adtak elfogadható hátteret, leshelyként egy álcahálót feszítettem ki a bokrok között. Persze mindez nem ment észrevétlenül, valószínűleg a kakukkok is kifigyelték ügyetlenkedésemet, mert aztán hiába töltöttem több alkalommal órákat a hívogatásukkal, rám sem hederítettek. Talán majd a nyár végén! - vigasztaltam magam, de akkor sem jártam sikerrel. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy dicstelenül ért véget számomra a tavalyi kakukk szezon.

Idén előrelátóbb voltam. A kakukkok még el sem indultak afrikai telelő helyükről, én már a régi lest javítgattam. Helyreállítottam a kidőlt beszállót és lenyesegettem a környező cserjék, bokrok magasra nőtt ágait és így felkészülten vártam a madarakat.  Néhány napja hallottam meg az első kakukkolást a környéken. Most, vagy soha! - gondoltam. Az első kiülés másfél óráig tartott, az eső zavart haza. Tegnap egy órai üldögélés, hívogatás után földmérők jöttek a cölöpjeikkel és kalapácsaikkal, úgyhogy én mentem.

Ma reggel biztató napsütésben vackoltam el magam és harmadszorra kezdtem el kakukkolni. Egy madár válaszolgatott távolról, nem túl lelkesen. Egy órán át ment ez a párbeszéd, de a távolság megmaradt köztünk. Közben el-elborult az ég. Már-már elfogott a kétség, amikor a hangot közeledni hallottam és berepült a kakukk, még hozzá egyenesen a beszálló ág hegyére!

Éppen csak rá tudtam közelíteni, máris szárnyat bontott.

De nem szállt el, folyamatosan kakukkolva körberepült, majd visszaült.

Nagy hangzavar volt, egyszerre szólt az élő és a "műkakukk".

A valódi madár egy-két perc után ismét tett egy kört, de visszajött.

Hiába kereste nem létező fajtársát, ezért ismét szárnyra kapott, de a hang visszacsábította.

Néhány pillanatig maradt csak nyugton, kezdett gyanút fogni, de azért tett még egy próbát, ...

... mielőtt végleg feladta a keresgélést.

Visszatelepedett távoli törzshelyére, a hangja már onnan szólt. Nekem is elég volt ennyi, felszedtem a sátorfámat. A vágyott képek megszerzésénél is nagyobb örömmel töltött el a tudat, hogy a munkám nem volt hiábavaló.  Annyi szokványos, már-már unalmas fotózás után végre valami friss, pezsdítő, új élmény ért, és ami a legfőbb: saját erőből.