Virágok az esőben

Egész éjjel és egész nap esett. Délután már nem bírtam a bezártságot és a szitáló eső ellenére fotózni mentem a kertünkbe. A virágok szirmain, a leveleken, mindenütt esőcseppek csillogtak. Jól esett a szememnek a sok szín és forma. 

Északi expedíció

Ma reggel Salgótarjánba utaztam, mert egy kedves, korombeli fotós társ, - akivel már egy évtizede netes ismerősök vagyunk és akit sokan csak Mepiszként ismernek - meghívott a házához nyaktekercset fotózni. Hogy lehet valaki annyira szerencsés, hogy a kertjében költsön egy ilyen különleges madár, amelyet én csupán egyetlen egyszer láttam életemben? - tűnődtem. Csodálkozásom aztán csak addig tartott, ameddig meg nem mutatta a birtokát, amelyet nyugodtan nevezhetek madárparadicsomnak. Nagy fák, dús növényzet, egész évben működő etetők, fészkelésre alkalmas odúk mindenfelé, kis tavacska itató gyanánt, egyszóval minden a vadmadarak kényelmét szolgálja ebben a gyönyörű kertben.

Emellett mindenféle díszmadár is lakik a ketrecekben. A komor, esőre hajló, fotózást nehezítő időben gyorsan végigszaladtam a kis fényképezőgépemmel, csak, hogy dokumentálhassam a sokféleséget. 

A fényhiány miatt sok fotó még ennyire sem sikerült, szóval rengeteg különlegességet láthattam a fentieken kívül is. A kis tóban aranyhalak úszkáltak és persze békák is teremtek.

A rövid magán állatkerti séta után beültem az előkészített, álcahálóval takart leshelyre, ahonnan zavarásuk nélkül fényképezhettem a nyaktekercseket, akik teli csőrrel hordták a hangyatojásokat az odúban cseperedő fiókáiknak. A rossz fényviszonyokkal még a nagy gépem is megkínlódott.

Vendéglátóm jóvoltából egy új madárfaj került a fényképezőgépem elé. Megköszönve a meghívást, páratlan élménnyel gazdagodva vettem búcsút a madárkert gazdájától. 

Maradt még időm, gondoltam, hogy meglátogatom a közeli Somoskő vadasparkját, melyet korábbról ismertem. A helység persze elsősorban a váráról nevezetes. 

Naná, hogy a fotósétámra a pillekönnyű kis gépemet vittem magammal.

A parkhoz vezető hangulatos sétaúton egy vadon élő mókus került elém.

Az alábbi képek már a kerítéseken keresztül készültek.

Mindent egybevetve egy kellemes fotós délelőttöt töltöttem "északon" és még csak el sem áztam a zivataros időben.

Váratlan rókák

Nem könnyű lemondani a kis rókákról, pedig minden jel arra mutatott, hogy idén nem találkozom többé velük. Csupán két kép a fűből alig csak kilátszó bátortalan kicsikékről? Gyenge eredmény! A titokzatos kotorék idén is megtréfált. Biztosan a kinti táborhelyre vitte gyerekeit a szuka. De hátha visszajönnek, mint ahogyan ez korábban is megtörtént már. Hogy megbizonyosodjam, csalétket vittem a kotorékhoz. Ha az másnapra eltűnik, akkor még van remény...

Azért a könnyű kis fényképezőgépemet a nyakamba akasztottam, amikor megindultam a csirkehússal a rókavár felé. Sose lehet tudni, hátha kint játszanak a vöröskék... Már csaknem célhoz értem, amikor vagy ötven méternyire feltűnt előttem egy róka. Láthatóan megijedt, de nem szaladt el, sőt! Megindult felém! Félve ugyan, de szépen közeledett a magas zöld növényzetben kitaposott szűk ösvényen. Közben persze bőszen kattogtattam. Ez lett az utolsó kép, mielőtt elugrott volna a ravaszdi:

Csak otthon, a számítógépen ismertem rá: ez ugyanaz a szuka, amelyik tavaly a szájába kapva menekítette el előlem a kölykét! Idén is ő volt tehát a rókavár úrnője! Nagyon morcosnak látszott, hogy megint egy háborgató tart az otthona felé. Azt, hogy futás helyett felém jött, annak tudom be, hogy talán az egyik kölyke ott rejtőzhetett hozzám közelebb a nagy fűben és az ő megmentésére sietett. Mondanom se kell, hogy ez a találkozás végképp keresztülhúzta a számításomat, többé nem láttam a róka család egyetlen tagját sem. Ami nem megy, azt ne erőltessük! - zártam le magamban keserűen a róka fotózási terveimet.

De akkor mit fotózzak? Megnézhetném a gyurgyalagokat! Szombaton kora délután el is indultam felderítésre, ismét csak könnyű felszereléssel, azaz csak a kis gépet vittem magammal. 

A Galga töltése mellett láttam legutóbb több színes madarat, arra vettem az irányt. A rókákra már nem is gondoltam, pedig az utam ott vezetett el a bombatölcséres kotorék mellett, ahol már idén is sok-sok órán át vártam a kölykök megjelenésére - hiába. Ahogy arra tekintettem, a zöld lombok között egy vörös foltot vettem észre. 

Rókák! Egy nagy és egy kicsi! - ismertem fel. Szegényeknek túl feltűnő a ruházatuk, nem is értem, miért alakult ez így? Egyik évszakban sem tudnak beleolvadni a környezetbe, hacsak ősszel nem!

Szóval a cuccot gyorsan ledobtam és igyekeztem közelebb férkőzni a kicsijének környezetismeretet oktató szukához. Az persze rögtön észrevett és megugrott. Vészjelet nem adhatott, mert a kölykök maradtak és kíváncsian nézegettek ki a gödörből. Egyiküknek csak a füle látszott és a gazok elvitték az élességet. 

Némi ügyeskedéssel azért sikerült egy éles kép is.

Lábujjhegyen, oldalazva elértem a korábban használt leshelyemet, amely a rókavár legmagasabban lévő kijáratára néz. Ott üldögélve még néhányszor megmutatta magát a legkíváncsibb kölyök.

Olyan közel voltam, hogy még portrét is tudtam készíteni.

Néhány percig tűrte a fényképezést a kis róka, aztán megelégelte és beugrott a lukba. A rossz fényviszonyok és az előtérben lévő füvek zavarása ellenére a kis gép jól vizsgázott. 

Új reménnyel töltött el, hogy a már esélytelennek tartott kotoréknál kamaszkorú kölyköket találtam.

Másnap kora reggel teljes fotócuccal és csalétkekkel felszerelve újabb három órát üldögéltem ugyanott - hiába. Be kell látnom, hogy a szépen felcseperedett és kiokosodott rókákkal már csak véletlenül lehet összefutni! 

Talán soha ennyi időt nem fecséreltem a különböző kotorékoknál ilyen kevés eredménnyel. Hol vannak azok a régi szép idők, amikor akár tíz kölyök is hancúrozott, rohangált és birkózott előttem? 

Sebaj, ha igazán élménydús róka kalandokra kívánok emlékezni, visszanézem a régi bejegyzéseimet.

Tegye ugyanezt a kedves olvasó is!

https://szaboendrefotonaploja.blogspot.com/2015/05/turelem-rokat-terem.html

https://szaboendrefotonaploja.blogspot.com/2016/05/jo-tett-helyebe.html

https://szaboendrefotonaploja.blogspot.com/2016/05/a-boseg-zavara.html

Ennyi volt a rókázás?

Ma egész nap esik az eső és erős szél fúj, emiatt nem jutok ki a terepre. A fotózás helyett mi mást tehetnék, összefoglalom az idei "rókázásaimat".

Tíz éve járok májusban a megszokott kotorékhoz és egy-két év kivételével mindig láttam ott kölyköket. Volt olyan esztendő, amikor bőségesen szolgáltak élményekkel, máskor meg alig valamivel. 

Az évek során rejtélyes eltűnésekkel és megkerülésekkel találkoztam itt. Bebizonyosodott, hogy a róka mama már kicsi korukban kicsalogatja kölykeit egy közeli nádas rejtekébe. Oda persze csak az erősebb és bátrabb kicsik merészkednek, a gyengébbek a rókavárban maradnak. Ezek, ha ki-kijönnek is, nagyon félénkek, visszahúzódóak. Arra is volt már példa, hogy váratlanul az összes kölyök visszatért  éjszakázni a biztonságosabb üregbe, vagy azt akár még játszótérként is használták. Ez a magyarázata annak, hogy néha csak egy-két visszamaradott ifjú bátortalankodik a rókavárnál, másnap meg már az alom összes kölyke ott hancúrozik. Ez a kotorék és kis lakói sok borsot törtek már az orrom alá (igaz, örömöt is bőven okoztak). Hogyan lehet őket megpillantani? Erre nincs biztos recept, a fotós sikeréhez egyetlen módszer vezet: minél több időt tölteni a helyszínen.

Nos, az idén már több alkalommal sok-sok órát üldögéltem rókákra várva, de csupán két aprókát sikerült lencsevégre kapnom, azokat is olyan magas fűben, hogy alig látszottak.

Egy esős éjszaka utáni korai órán éppen a kotorék felé tartottam, amikor megpillantottam a magas lucernában egy sompolygó felnőtt róka alakját. Gyorsan előkaptam a fényképezőgépemet és vártam az alkalmat, hogy lefotózhassam. A róka alig tíz méternyire haladt el mellettem, de nem vett észre. Átvágott a diófáson, még mindig fotózhatatlan takarásban, aztán az előző nap lekaszált lucernaföldre tartott. Óvatosan követtem és a fák takarásából fényképeztem, amint a rendek között keresgél élelem után.

Fiatal kan róka, nyilván a kölykök apja. - állapítottam meg. Bundáját átáztatta a vizes növényzet.

A gép kattanására felém nézett, de a fa mögött nem láthatott és a szélcsendben szagot sem foghatott.

Nyugodt maradt és zavartalanul könnyített magán.

Valamit hallott, ezért hátranézett. Örültem, hogy fesztelenül viselkedett és szépen pózolt.

Hát még, amikor vakarózni kezdett!

Ki tudja, mit talált a növényzet alatt, de jóízűen eszegetett.

A távoli zaj ismét felkeltette a figyelmét. Feszülten figyelt.

Aztán megnyugodva folytatta a keresgélést.

Az a jobbról jövő gyanús zaj aztán végérvényesen megriasztotta és menekülésre késztette.

A nádas széléről még visszanézett, de végül eltűnt a szemem elől. 

Kis rókákat reméltem, felnőttel hozott össze a szerencse. Az se rossz!

Az eső pillanatnyilag is vigasztalanul hullik a szürkeségből. Lehet, hogy elmossa az idei rókás reményeimet? Majd elválik!