Ilyen nincs! (És mégis van!)

Ki ne szeretne szabadon élő felnőtt rókát fényképezni, persze kellően közelről? Sokáig úgy tartottam, hogy erre akkor lesz majd esélyem, ha a sors egy vak, süket és szaglását vesztett alannyal hoz össze. És íme, most itt van ez az ép és egészséges gyönyörű horányi rókalány, aki nem menekül el az emberek elől, hanem szinte keresi a társaságukat. Leginkább akkor, ha István, amatőr rókaszakértő szomszédom is közöttük van. Hetekkel ezelőtt ismerkedtek össze és kedvelték meg egymást némi kívánatos húsos falatkák közbejöttével.

Szombaton reggel ismét kiültünk Tamással rókát lesni. Két órán át nyoma sem volt a "kislánynak", amíg István váratlanul meg nem érkezett és meg nem mutatta, hogy éppen hol vadászik a kicsike. Ezúttal a környezetre sem panaszkodhattunk...

A közös vadászatnak egy közeledő dunai sárkányhajó dobolása vetett véget, bizonyítva, hogy a róka nem süket. :)

Estefelé hárman vártuk a kis vöröst a területén. Nem rejtőzködtünk, sőt hangosan beszélgettünk, hogy felkeltsük a figyelmét. Biztos vagyok benne, hogy Istvánhoz hamar kijött volna, de hát idegen elemekként Tamás és én is ott voltunk. Már enyhe alkonyatban került csak elő, amikor az élelmiszer raktárát érezte veszélyben. Odalopakodott, ...

... kikaparta a kaját, elvitte a bokrok alá és elásta. Aztán vissza a következő falatért, azt meg a kocsinyomban földelte el és így tovább, amíg el nem szállította az összes tartalékot. A sötétedés miatt gyors mozdulatait már nem tudtam elkapni, de sokszor megállt, fülelt és így olyan közelképeket sikerült csinálnom, melyekre régóta vágytam. Kár, hogy "ISO rettenetes" érzékenység kellett hozzá.

Talán a sötétedés miatt tűntünk bizalomgerjesztőbbnek, de a róka valósággal felengedett, már-már azt mondanám, hogy élvezte a társaságunkat. Játékos mozdulatokkal szaladgált köztünk, mint a kutya, amikor jókedvében örömrohanást csinál a gazdái körül. Nem győztünk csodálkozni.

Természetesen a ma reggelt sem hagyhattuk ki. A rókánk az esti mulatozás után későn és nyűgösen jelent meg. Egyenesen a kajához ment, szinte az összes húsgombócot a szájába vette és beszaladt velük a parti bozótba. István nélkül vége is lett volna a fotózásnak, de ő valahogy most is felfedezte a ravaszdi átmeneti búvóhelyét, sőt elő is csalogatta onnan.

A jutalomfalat átvétele után aztán ismét eltűnt a mi szeszélyes róka-primadonnánk. Sokáig nem került elő. Várakozás közben szó esett a fára mászatásról. Próbáljuk meg! - volt az egyhangú döntés. Berendeztük a "színpadot", kitettük a csalit, a nyílt téren mindenféle álcázás nélkül leültünk a székeinkre és már csak a főszereplőre vártunk. Mivel az nem jött, István kocsiba ült és "érte ment". Negyed óra múltán Tamással együtt hitetlenkedve láttuk, hogy István úgy ötszáz méter távolságból szép komótosan bekíséri a rókát a helyszín közelébe.

A szagnyom a fákhoz vezette a vöröskét és hajszál ( illetve egyetlen ugrás ) híján létrejött a nagy mutatvány.

Talán, ha éhes lett volna a róka..., de hát jóllakattuk az előző nap. Nem baj, így is nagyszerű produkció volt!

Az egész hétvége élményeiért köszönet illeti Istvánt és a mi szépséges fotómodellünket.