Vadmalacok

Ez a mostani, járványos idő nem kedvez a fotózásomnak. Az etető már nem, az itató meg még nem kell a madaraknak. El is szoktak tőlem, hiszen a téliek odébbálltak, a tavasziak nagy része pedig még nem tért vissza. 

Éppen a kényszerű semmittevés állapotában ért el a helyi vadőr telefonhívása. 

Azt újságolta, hogy az erdő egyik vadetető szóróján vadmalacokat látott. Nem csak egyszer, hanem több alkalommal is. És a legkülönösebb, hogy az apróságokat nem kísérte az anyjuk. Arról, hogy mi történt a kocával, nem tudott semmit. Megkérdezte, hogy érdekelnek-e a malacok? Természetesen! - vágtam rá, ha nem lesz ott a mamájuk. (Mert a malacait féltő és védelmező koca nagyon veszélyes lenne!) A vadőr kérésemre elmondta, hogy hol találom azt a bizonyos szórót és én alig vártam, hogy ott legyek. Vittem némi krumplihéjat, alma darabokat, hogy megkínálhassam vele a kis éhezőket, ha ugyan nekem is megmutatják magukat.

A kukoricával bőségesen megszórt etetőhely mellett ültem lesbe, álcázás gyanánt csak a terepszínű ruházatom szolgált. Citromsármányok csapata érdeklődött a szemes takarmány iránt. Egyenként szálldostak le a földre, ott szedegettek, aztán hirtelen megriadva egyszerre kaptak szárnyra valamennyien. Távolabb egy fácán kakas rikoltozott. 

Vajon honnan jönnek a malackák, már, ha jönnek egyáltalán?

Eszembe jutott a telefonom hanggyűjteménye, találtam is benne vaddisznó hangot. Jó néhányszor lejátszottam és egyszer csak megjelent egy buksi fejecske a sűrűben. Jönnek! 

De nicsak! Az egyikük tiszta fehér!

De a csíkosak is szokatlanul világosak.

Öten voltak a kis árvák. Egy fehér, egy babos és három csíkos.

Felém fordultak, mert a szóróhoz igyekeztek.

Egy mozdulatom azonban megriasztotta őket, visszaszaladtak a bokrok közé. Jó negyed óra múltán jelentek meg újra.

Kis tétovázás után engem megkerülve szaladtak a takarmányhoz és jóízűen falatozni kezdtek. 

Anyatej hiányában hamar rászoktak a kukoricára. Így már nem kell aggódni a megélhetésükért.

Többnyire szorosan egymáshoz bújva eszegettek, de kivártam, amikor egyenként fotózhatom őket. 

A táplálkozásuk fél óráig tartott. Amikor jóllaktak, testületileg visszaszaladtak a sűrűbe.

Már messze jártak, de a fehérke bundája még fel-felvillant a bokrok között. Feltűnő színe fogja a vesztét okozni, mert megkönnyíti a dolgát a rá vadászó ragadozóknak. Ahogyan követtem a mozgásukat, észrevettem, hogy a vízzel telt árok felé vették az irányt. Ne csak együnk, igyunk is! - gondolhatták. Sikerült elcsípnem, ahogyan a szomjukat oltották.

Mitagadás, jól esett ez a kellemes fotós kaland. Az anyátlan, gyanútlan, éhes állatkák könnyű célpontot jelentettek. Az persze elgondolkodtatott, hogyan veszíthették el a malackák a mamájukat? Ugye senki sem gondolja, hogy a koronavírus, vagy akár az afrikai sertéspestis vitte el őt?

Nyilván lelőtték. De milyen vadász az, aki képes kilőni egy kocát a malacai mellől? Igazi vadász ilyet nem tenne, azt gondolom, hogy inkább vadorzó lehetett a tettes.

Zárásként még megmutatom azt a videót, amelyet másnap készítettem a malackákról. Minősége a blog adottságai miatt gyengébb, mint az eredeti.