Őzek után sántikálva

 Az őzek kezdődő üzekedése ezévben is rendszeres korán kelésre ösztönzött. A szép fotók reményében a pirkadat már a réten talált. Nincs két egyforma napkelte, akkor a legszebb, ha keletről bárányfelhők keretezik az ég alját és az izzó korong még nem bukkan fel a horizonton. A csodás szímpompa csak néhány percig tart, aztán elmossa a szétáradó fény. 

A vörös ég adta háttér előtt a mácsonya tüskés bokra tetszetős virágkötészeti remekműnek tűnik.

Rávillantással a ligetszépe sárga virágai is jól érvényesülnek.

Ahogyan a learatott búzaföld szélén emelkedő közönséges aszat is jól mutat az erős nappali fényben.

A síppal imitált suta hangra egy kis bak emelkedett fel, de nem akart előbújni a sűrű növényzetből.

Nagyobb szerencsével jártam a korábban általam csak "csodarétnek" nevezett területen. Egy suta vezetgette elém iker gidáit, miközben én féltérden próbáltam láthatatlanná válni.

Terepszínű öltözetem dacára kuporgó alakom gyanút keltett az anyaállatban és megállt parancsolt kicsinyeinek.

Azok engedelmesen megtorpantak.

A suta tett néhány lépést felém, gyanúja egyre fokozódott, hiszen a fényképezőgépem kattogását is meghallhatta. Néhány pillanat múltán gidáival együtt elvágtatott. 

Az élménydús találkozás örömét fokozta a remény, hogy fogok még találkozni a gidákkal, amikor az anyjukat "táncba viszi" majd egy szerelemre vágyó bak.

Ezen a vadvirágos réten több alkalommal láttam együtt járni egy őz párt. Sajnos mindig csak tőlem távol mutatkoztak, mintha megérezték volna, hogy lesek rájuk. A szerelmük sem akart kibontakozni, a bak csak arra ügyelt, hogy ne tévessze szem elől a sutát és távolról kísérgette, illetve őrizte őt és  a területét a vetélytársaktól.

Jó esetben lefeküdtek a virágok között, pihentek vagy fél órát, aztán folytatták a vad érzelmektől mentes, békés legelészést, máskor a suta berohant egy bokorba, ahol aztán mindketten elvesztek szem elől. Még szerencse, hogy a réten más fotótéma is akadt egy elém keveredett mezei nyúl személyében.

"Varázssípommal" csupán egyetlen bakot sikerült megtévesztenem. Jó kétszáz méterről rohant felém szerelemre éhesen, de idő előtt gyanút fogott, megtorpant, majd azonnal el is vágtatott.

Egy későbbi reggelen ismét rám mosolygott a szerencse: újra elém került a két kicsi őzike, méghozzá szép, virágos környezetben.

Ennél közelebbről csupán egyszer tudtam gidát fotózni, az akkori képet most is büszkén mutatom meg.

Teltek-múltak a napok, eljött augusztus hetedike is, amikor az itteni vadászok szerint az üzekedés a tetőfokára hág, de keresgélő, vagy sutát kísérő bakokat nem, vagy csak nagyon távolról láttam. A gidákkal még egy alkalommal találkoztam: anyjuk és udvarlója társaságában vágtak át egy tarlón. 

Úgy tűnik, hogy ez az utolsó őzes fotóm az idei üzekedésből. Legutóbbi látogatásomkor a csodaréten már nem láttam őzeket, csupán egy pockokra vadászó gólya került lencsevégre a környező földeken.

Szokatlanul döcögősre sikerült az idei őz szezonom. Kevés őz, azok is távol, sehol egy hajsza, semmi heveskedés, nem tomboltak vad ösztönök, legalábbis nem a szemem láttára. Igaz, hogy én is csak lassan, sántikálva jártam az őzek után és ahogy öregszem, a "Csodarét" évről-évre egyre távolabbinak tűnik.