Felemás november

Ez a november egész eddigi fotós működésem legeseménytelenebb hónapja lett. Nem, mintha kevésbé lettem volna aktív, mint máskor. Jártam a környéket, néha hajnalban, többször alkonyatkor, leskelődtem az itatómnál, vadat vártam az erdei etetőn, de kevés sikerrel. Példátlan módon talán bejegyzés sem került volna a naplómba, de tegnap végre rám mosolygott a szerencse és egy szép szarvasos kalandot élhettem át. Mielőtt azonban erre rátérnék, még összeszedtem néhány megmutatható e havi fotót.

A hónap első fele csodás, napfényes időt hozott, gyönyörű naplementékkel. 

Az egyik legszebbet egy bányató mellett éltem át.

A turai határban is többször csodáltam meg az égi színjátékot és a délre tartó darvak seregével készítettem egy montázst.

Az itatómra ismét leszállt egy karvaly. A szokásos műsorát adta elő.

Egyébként csak a megszokott törzsvendégek, a fakopáncs és a szajkó járultak elém.

A cinegéket nem említettem, pedig elmaradhatatlanok. Közülük csak a ritkán mutatkozó fenyvescinegét tartottam érdemesnek egy fotóra.

Egy kis izgalmat és meglepetést egy hím süvöltő váratlan látogatása okozott.

Sok télen át hallgattam a fenyőrigók seregének hangoskodását a lesem feletti nyárfa ágain, de hiába vártam, hogy leszálljanak az itatómra az amúgy vízkedvelő szép madarak. Csodák csodájára nemrég egy magányos példány mégis nálam oltotta a szomját. Persze, hogy nehezen fotózható helyre ült és így a róla készült képpel nem nagyon büszkélkedhetek. 

Ezzel a néhány képpel össze is foglaltam egész hónapnyi működésemet és elérkeztem a beharangozott szarvas kalandhoz.

Tegnap hideg és napsütés váltotta fel a korábbi kedélyromboló esős időjárást. Ennek örömére festő Józsi barátommal ismét kimentünk az erdei vadetetőhöz. Heves és változó irányú szél fújt, emiatt új helyre kényszerültünk ülni, a dagonyán túli fák közé. Egy órányi várakozás után a domb felől egy szarvas riasztását és megugrásának hangjait hallottuk. Valószínűleg szagot fogott. Kezdett kísérteni a korábbi sikertelen "vadászatunk" emléke, amikor több közeledő állatot riasztott el a rossz irányba lebbent szellő és egyetlen kattintás nélkül mehettünk haza.

Aztán a szél irányából váratlanul megjelent egy gyönyörű bika. A galagonya bokrok sűrűjéből lépett elő és egyenesen felénk tartott.

Tekintélyes aganccsal rendelkezett, legalábbis itteni viszonylatban.

Talán iszapfürdőt akar venni? Nem! Az előző nap kiszórt kukorica maradéka érdekelte.

Gyanútlanul, nyugodtan csemegézett, sem kuporgó alakjaink, sem gépeink kattogása nem zavarta. Hevesen dobogó szívvel, csodálattal szemléltük a fenséges állat zavartalan viselkedését. Aztán hirtelen felfigyelt valamire.

Két újabb bika érkezett. Ez megriasztotta és kissé eltávolodott. 

Már-már úgy tűnt, hogy összeugranak, de nem.

A fiatalabb bikák valamiért gyanút fogtak. Meredten bámultak felénk, aztán megindultak.

Sajnos öregebb társukat is magukkal vitték.

Egy pillanat alatt kiürült a szín. Én már az eddigiekkel is tökéletesen elégedett voltam, Józsi viszont még reménykedett, hogy kedvencei, a disznók is megjelennek majd. Azok nem jöttek, csak a sötétség, így hát mennünk kellett. Hálatelt szívvel gondoltam a sorsra, hogy megadta nekem ezt a szép élményt. 

Ilyen befejezéssel még ez a kevés örömöt hozó hónap is megszépült. A mondás szerint: minden jó, ha jó a vége!