A meggyvágók számomra kissé esetlen, nagy fejű, bumfordi madarak. Az etetőre szórványosan jönnek. Beülnek a magok közé és erős kúpcsőrükkel, amellyel a meggymagot is képesek feltörni, nagy nyugalommal bontogatják a napraforgót. Nem zavarja őket, ha falatozásuk közben egy-egy élelmes cinke berepül és felkap egy magot, megtűrik a fenyőpintyek, tengelicek illedelmes eszegetését is a közelükben, legfeljebb néha odább hessegetik azokat.
A fajtársaikra viszont féltékenyen ügyelnek, fél szemmel mindíg azt figyelik, melyikük közelít. Ekkor feléje fordulnak, szárnyukat megemelve igyekeznek minél nagyobbnak látszani, hogy elriasszák a betolakodót. Ha az nem tágít, akkor csőrüknél fogva megragadják egymást és valóságos bírkózással mutatják meg erejüket. A vértelen harc pillanatokig tart, a vesztes elhagyja a porondot és az etető alatt, a leszóródó magok közötti válogatásra kényszerül, ha nem akar éhen maradni. A győztes jutalma, hogy tovább tömheti a begyét, mindaddig, amíg egy erősebb egyed sikeres rohammal át nem veszi a pozíciót. Azt gondolhatnánk, hogy általában a színesebb hímek az erősebbek, pedig megfigyelésem szerint az idősebb tojók a sikeresebb táplálékszerzők és védelmezők. Télen az eleség a túlélést jelenti, nincs helye udvariaskodásnak, előzékenységnek, lovagiasságnak. A párválasztás idején persze majd összemelegednek az ellenkező nemű egyedek, de a tavasz még messze van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése