Néhány bütykös hattyú evezgetett a sekély vízben. Olyan reménytelennek tűnt itt a fotózás, hogy a gépet magamhoz sem vettem, úgy gyalogoltam végig a sokmilliós villák előtt szépen kikövezett sétányon. A szennyvízbefolyónál némileg nagyobb élet volt. Visszafordultam és a parkolóhoz érve mégis meggondoltam magam. Csak nem megyek el egyetlen kattintás nélkül?
A géppel a kezemben a part felé közelítettem. A kacsák rám sem hederítettek, fejüket a szárnyuk alá hajtva tovább szundikáltak. A kontyosok viszont még beljebb húzódtak. A folyó közepe táján egy csapzott, öreg kormorán húzott el a víz felett- messze van!
Egy hattyú közelített, majd esetlenül kitotyogott a partra. Talán valami élelemre számított.
Tényleg, miért nem hoztam valami eleséget? A nagy madár megvetően elfordult és igazgatni kezdte a tollazatát. Ebből szárnypróbálgatás lesz!- ismertem fel a helyzetet és már emeltem is a gépet.
Az első kattintásra megtört a jég, jött néhány sirály, egy-két kacsa is elhúzott, s nagy meglepetésemre hangos suhogással felém repült egy hattyú.
Nem győztem "visszazoomolni" és kattintgatni, ahogy közeledett, majd vizisíelve landolt.
Aztán jött még kettő! Egy ideig kivártak, aztán látván, hogy nincs kaja, felkerekedtek és odébbrepültek.
Lám, mégiscsak érdemes volt kézbe venni a fényképezőgépet!
. . . . . . . . . . . . .
Vigyázat, a fotós kaland ürügyén most egy érzelgős vallomás következik!
Szeretem a Dunát. Egész életemet végigkíséri. Gyerekkoromban a nyári szünidőt a partján töltöttük a dunakeszi és a műhelytelepi strand között. Apám már korán megtanított úszni, s így 10-12 éves korom táján, miután meggyőződött vízbiztonságomról és kioktatott az elképzelhető veszélyekről, nyugodtan engedte, hogy barátaimmal együtt reggelenként kerékpárra pattanva a Dunához kerekezzünk és akár napnyugtáig ott maradjunk.
Elemózsiának megtette a zsíros kenyér paprikával, paradicsommal, öltözetünk a klottgatya és a tornatrikó volt, lábbeli nem is kellett. Fociztunk, horgásztunk és időről időre jócskán felgyalogoltunk a folyásiránnyal szemben, majd beúsztunk a sodorba - különösen, ha hajó hullámai voltak várhatók- és a labdát egymásnak dobálva lecsorogtunk. Pajti kutyám a labda megszerzése reményében úszott egyikünktől a másikunkig.
Vízi úttörőként felejthetetlen sziget kerülő túrát tettünk. Az úgynevezett őrsi csónakban két gyerek ült egy padon, egyikük bal, másikuk jobb oldalon evezve. Sátrakat, bográcsot, élelmiszert
és teljes felszerelést szállítottunk. Fájdalmas vízhólyagokat szereztünk, amíg sodrással szemben haladva Vácon az első táborhelyen sátrat vertünk. A legszebb táborhelyünk a sziget csúcsán, Visegráddal szemben volt. Innentől már könnyebb lett, mert a folyó irányában haladhattunk.
A pihenő napokkal együtt két hétig tartott ez a túra, amely végképp a Duna rajongójává tett.
Már kamaszodtunk, amikor egyszer kölcsönkaptuk idősebb barátunk házilag gyártott(!) kajakját. Nehéz volt, mint a dög, és a víz is áradóban volt. Miki barátommal igencsak megizzadtunk, amikor feleveztünk a Horánnyal szemben található kicsinyke Szürkő szigetig.
A sziget szinte lakatlan volt akkortájt, mindössze pár kis kalyiba bújt meg a fák között. Ezért volt teljesen hihetetlen, amikor az árral szemben partközelben haladva egy kis tisztás tárult fel előttünk - egy csapat meztelenül napozó lánnyal együtt! Ők is meglepődtek láttunkra és - átmenetileg még többet mutatva bájaikból- sikoltozva a fák közé futottak, ahol várták, hogy eltávozzunk. Ez persze nekünk nem volt sürgős és a lányok szidalmai közepette vigyorogva élveztük a kialakult patt helyzetet. Csakhogy a sodrással szemben egy helyben evezni is nagyon fáradságos volt. Belekapaszkodtunk a víz fölé hajló fűzfa ágakba, hogy megtartsuk a kajakot, de azt a sodrás kivitte alólunk és mi szépen belefordultunk a borzongatóan hideg vízbe. No, ez kellett csak a lány csapatnak, gúnyos nevetésüktől kísérve megszégyenülten sodródtunk egyre messzebb tőlük a vízzel telt kajakba kapaszkodva. Csak nagy erőlködéssel tudtunk partra vergődni és a kajakot felfordítva a víztől megszabadítani. Aznapra meg is elégeltük a csónakázást.
Harminc évesen munkámból kifolyólag családommal Dunaföldvárra költöztünk és tíz évet töltöttünk ott. Sokat jártunk a közeli holtágra, sokszor ott sátoroztunk. Amikor a lányaim nagyobbak lettek, elküldtük őket a helyi vizitúrázók nyári táborozásaira, sőt később felnőtt kísérőként mi is velük tartottunk. Sok szép túrát tettünk Bajáig, Mohácsig később Esztergomból indulva Dunaföldvárig. Remélem, hogy lányaim életre szóló élményeket szereztek és idővel unokáimmal is megszerettetik majd a vizet és a természetet.
Miután Budapestre költöztünk még részt vettünk a dunaföldváriak egy-két túráján. Sőt családi vizitúrát is tettünk Esztergomtól Újpestig a rosszemlékű nagymarosi vízlépcső építése miatt elterelt és felgyorsított Dunán. Majdnem borultunk is, mert a kanyarodó áramlás rásodorta kenunkat egy bólyára. Szerencsére kisebb koccanással és egy hordónyi beloccsanó vízzel megúsztuk a nem kívánt találkozást.
2001-ben drága feleségem tragikus halálával új fordulatot vett az életem.
Megismerkedtem jelenlegi hitvesemmel és nagyrészt az ő hatására szakítottam eddigi nomád életmódommal és a horányi ház megvásárlásával "letelepedtem". Van egy kajakom, néha vízre teszem és evezgetek. Nagy forróságban az igazi enyhülést a Duna hűs vizében keresem, ha Horányban vagyok. Alig várom, hogy az unokáimat is úszni, kajakozni taníthassam.
Néha ellátogatok a sziget csúcsára, keresem a helyet, ahol Gyuri barátommal a nagy túra idején őrséget adtunk. Az akkori szép fűzfasor helyén korhadt, kidőlt fatörzsek. Pedig csak ötven év telt el. De mi az az ötven esztendő, mi az életünk? Csak egy csepp a Duna, az idő végtelen folyamában!
Nemrég kaptam a hírt, hogy az egyik gyerekkori barátunk hamvait végakarata szerint a Dunába szórták.
Megfontolandó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése