A közelmúltról

Olyan hosszú szünet után folytatom a naplómat, hogy alig tudom visszaidézni a közben történteket.

Augusztus tizedike táján véget ért a legkülönösebb őz szezonom. Idén az állatok másképpen viselkedtek, mint az eddigi években. Alig mutatkoztak, ha pedig előkeveredett egy-egy bak, akkor az gyenge, vagy legfeljebb közepes agancsúnak bizonyult. A sípra egyáltalán nem reagáltak. Az egyetlen kivétel az a bakocska volt, amely az utolsó napon került elém. Na, ő még megindult felém a síp hallatán, aztán a közelemben haladt el, reményvesztetten, de még láthatóan elvakulva a szerelemtől.

Az őzek nász időszakának elmúltával hirtelen kifogytam a témákból. Hosszú, forró és eseménytelen napok jöttek. Fotózási próbálkozásaim nem hoztak szívmelengető sikereket, csak kevés élménnyel és gyengécske képekkel kellett beérnem.

Talán a szigeten tett néhány hajnali kirándulásomat emelhetném ki. Tamás barátom vitt el arra a helyre, ahol ő többször látott és fotózott hódot. Ezekben a napokban a Duna minden idők egyik legalacsonyabb vízállásával csordogált. Egy kőgát bazalt tömbjein rendezkedtünk be és a fények miatt a part irányába nézve vártuk, hátha feltűnik és kimászik a szárazra egy hód. Az persze nem jött, de meglepetésünkre egy jégmadár család repült a közelbe és kezdett vadászni. A nem várt élénk mozgásnak örültünk, de sajnos csak távoli képek sikeredtek.

Ezeknek a képeknek viszont a vöröslő hajnali fények és a tükröződések adnak különleges hangulatot.

A következő hétvégén már jobban rákészültünk a jégmadarakra. Beszálló ágat tettünk ki, de csak egyetlen madár jött és csupán egy pillanatra ült meg  előttünk. Elkészült az 1001-ik ilyen képem. :)

A Dunán hétköznapinak számító tőkés récék jöttek, mentek, de a róluk készült távoli képek legfeljebb a hajnali hangulat felidézésére jók.

Egyszer néhány billegető cankó tartott pihenőt a gát egyik szikláján.

Turán az itatós lesnél üldögéltem több alkalommal. Alig-alig mutatkozott valamilyen madár. Annyira kevés esélyt láttam jó kép készítésére, hogy legtöbbször nem is bajlódtam a nehéz teleobjektíves masinával, állvánnyal. Csak a kis mindenes fényképezőgépemet akasztottam a nyakamba, sportolás gyanánt kibicikliztem a leshez, elüldögéltem egy-két órát, fényképeztem, ha jött valami, aztán hazatekertem.

Egyik délelőtt két szürke légykapó jelent meg előttem.

Egyikük pillanatokon belül elriadt, csak a másik vágyott egy kis fürdőzésre.

Egy fiatal fakopáncs volt az egyedüli biztos vendégem. Persze őt nem a víz, inkább a kiszórt napraforgó érdekelte.

A máskor olyan gyakran betérő szajkók is többnyire másfelé jártak. Ha véletlenül arra vetődött egy példány, azt már rendkívüli eseményként értékeltem.

Napközben tikkasztó forróság perzselt, mégis csak alkonyatkor jöttek inni.

Egyszer egy fürdőzésnek is szemtanúja lehettem.

A karvalyok azelőtt szinte törzsvendégnek számítottak. Most csak egyetlen egyszer tisztelt meg egyikük a látogatásával.

Egyik reggel autós felderítést végeztem és nagy örömmel láttam, hogy egy idei kelésű, fiatal szalakóta megfigyelő helyként használja a gázosok piros gömbjére biggyesztett ágamat. Túl közel nem engedett, de így is megállapíthattam, hogy milyen fakó még a tollazata a felnőtt madarak színpompás öltözékéhez képest!

Néhány testvérét is láttam a közelben vadászgatni, így elhatároztam, hogy megpróbálom közelre csalni egyiküket. Hajnalonként, még sötétben állítottam fel a lessátramat a kedvelt lesőhelyeik közelében, de hiába várakoztam órákon át, sokszori próbálkozás dacára kudarcot vallottam. Jött néhány zivatar, az utak járhatatlanná váltak, fel kellett adnom a tervemet. Mostanra meg már bizonyosan útra is keltek Afrika felé.

A lessátrazás egyetlen, soványka eredménye, hogy sikerült egy számomra mindeddig ismeretlen madarat, a kerti geze -t lefényképeznem. Karnyújtásnyi közelségben ugrándozott egy ezüstfa bokorban.

A kútba esett szalakótázást követően utolsó mentsvárként visszatértem a lesemhez, ahol az egyik este tetten értem a kukorica dézsmálókat: nyolc-tíz fiatal fácán szaladt be a színre, csipegetett néhány szemet és már futottak is tovább. Testvérek lehettek. 

A kakaskák színhiányos, szedett-vedett öltözékükben még csak karikatúrái voltak a későbbi pompás tyúkszív tipró hódítóknak. Ilyen kamasz kakasokat még sohasem láttam azelőtt.

Nos, ezzel pótoltam a mulasztásomat, megmutattam azt a keveset, amelyet tudtam. Bevallottam a dicstelen múltat és elérkeztem a jelenhez. Felmerül a kérdés, hogy vajon mit hoz majd a jövő? 

Szeptembert írunk, délen már bőgnek a bikák. Ideje lenne szétnézni az erdőn...