Az ősz kezdetén

A legutóbbi bejegyzésemet azzal zártam, hogy ideje lenne szétnézni az erdőn, merthogy másutt már elkezdődött a szarvasbőgés. Még a vadászat kezdete előtt két estére kaptam belépési engedélyt az erdőbe a fővadásztól. Nos, elsőre meglepően jó bőgést hallottam, de szarvast nem láttam. Másodszorra Józsi barátomat is meginvitáltam, méghozzá a bőgőkürtjével együtt. Úgy ültünk le, hogy belássunk a hosszú völgybe, melyben az erdészeti út kanyarog. Balunkról a dombra felfutó erdő húzódott. Amikor ebből az irányából felharsant az első "orgonálás", barátom is megszólaltatta hangszerét. A bika felelt neki és ez többször ismétlődött. Úgy tűnt a hangokból, hogy közeledik a hím állat és már egyre jobban reménykedtünk, hogy megmutatja magát nekünk. Végül szarvas nem, csak egy disznó jelent meg. Ő persze nem a hívásra, hanem a hullott gyümölcs reményében jött a közelünkbe, amelyet előző nap szórtam ki. Úgy látszik, ízlett neki.

Volt elég időnk disznózni, mert a bőgés abbamaradt. A szürkület miatt már magasabb érzékenységre kellett állítanunk a gépeinket, amikor a nyiladékon áthaladt egy nyársas dám bika. Arrafelé még sohasem láttam.

Ahogyan fogyott a világosság, úgy foszlottak szét a reményeink, hogy meglátjuk a bikát, amely eleinte szépen válaszolva közelített, de aztán mégsem lépett ki a fák közül. Fél nyolckor már menni készültünk, amikor valami feltűnt a távolban. Szemmel szinte már elveszett az ereszkedő homályban, de azért rálőttem még párat, csak az illúzió miatt. Csak otthon, a számítógép előtt derült ki, hogy nem is egy, hanem két bika is mozgolódott arrafelé. A rossz kép csak állításom bizonyítékául szolgál.

A bőgés tehát megkezdődött, de ezzel együtt a vadászat és a vele járó belépési tilalom is. Pedig jó lenne idén is bőgő bikát fényképezni!
Úgy alakult, hogy a hétvégén egyedül mentem fotózni a szigeten. Arra a rétre indultam, ahol tavaly harmatban fürdő őszi kikericseket fotóztam a kelő Nap fényében. Előzőleg a révnél készítettem pár felvételt az ébredező Vácról.

Amikor a rétre értem, már felhők kúsztak a Nap elé. 

A kikericsek sem pompáztak olyan mennyiségben, mint tavaly. Egy másik helyen azért jó néhányat találtam, sok egyéb vadvirág társaságában. Jól esett a ritkán gyakorolt virág fotózás.

Az ősz közeledtét a kikericseken kívül a galagonya "izzó" bogyói is jelezték.

Másnap Turán vizet és madáreleséget vittem a lesemhez. Közben eszembe jutott, hogy ennyi erővel az ölyveket is megetethetném. Betértem hát az útba eső boltba és vettem egy csirkeszárnyat. A pénztárosnő megmosolyogta a "nagy tételű" vásárlásomat, de már tudta, hogy az olcsó hús az ölyveknek lesz.

Egy órán át üldögéltem nemrég felújított kis kunyhómban. Még egy veréb sem járt arra. Már éppen csomagolni kezdtem volna, amikor meghallottam az ölyv vijjogását, így hát maradtam. Az egérpusztító szokás szerint nagy óvatosan, több helyen le-letelepedve közelített, míg aztán leszállt a csalihoz. Innentől aztán fél órán keresztül figyelhettem és fényképezhettem a táplálkozását.

Hiába láttam már sokszor hasonló jeleneteket, mégis örömömre szolgált, hogy az óvatos madár ezúttal olyan zavartalanul viselkedett a jelenlétemben, mintha egyedül lenne. Igaz, hogy nem sejthette, hogy a kunyhó üveg ablaka mögül láthatatlanul lesek rá. Rajta kívül egyetlen más madár sem látogatott meg, hiába kínáltam ivó-és fürdővizet, kukoricát és napraforgó magot nekik. Miután az ölyv belakva, tele beggyel elrepült, jobbnak láttam magam is távozni.

Ezzel véget ért a beszámolóm. Sajnos, sejtelmem sincs, milyen kalandok várnak majd rám, mivel fogom (tudom) folytatni a naplómat?