A rókázás velejárói

Nyugalom kedves olvasóim, nem a másnaposság keserveiről akarok írni, hanem az idei róka keresés közben szerzett élményeimről és képeimről.

Öt kotorékból kettőt találtam lakottnak. Eleinte csak az öreg róka lábnyomai adtak támpontot, később örömmel fedeztem fel a kicsik apró lenyomatait is a homokban. A rendszeres hajnali ellenőrzések alkalmával az ember lát egy - két fotótémát. Például a harmatos rét virágait.

Az egyik kotorék járatai egy néhai bombatölcsér gödrének tagolt partjába lettek vájva. A mélyedés belsejében kisebb-nagyobb fák, bokrok sarjadtak és bár a helyiek régebben szemétlerakónak használták, a rókáknak ideális lakhelyül szolgál. Nos, az egyik bejáráskor nagy óvatosan közelítek és a gödör szélénél a szívemhez kapok. Kint napozik az öreg róka! Összehúzom magam, megcélzom és csak arra várok, hogy felemelje a fejét. 

De nem mozdul. Ráciccegek, akkor sem, viszont észreveszem a körülötte döngő döglegyeket. Kilőtték a vadászok! - gondolom. Ahogyan jobban rálátok, akkor ismerem fel: ez nem róka, hanem egy kecskegida és VÖRÖS, fekete lábakkal, fülekkel! 

Hogy mik meg nem esnek velem! Bárki dobta ide, hozhatott volna "fehéret, feketét, tarkát", nem képzeltem volna rókának, mint olyan sokszor már a vörös macskákat! Nem hiszem, hogy a róka hozta, nemcsak a tekintélyes súlya miatt, hanem, mert annak már híre ment volna, tudna róla a vadőr is, akinek még tyúklopást sem jelentettek. Valaki így szabadult meg a megdöglött gidájától.

Ha már így sokkolt ez a kis kecske, talán jó kellék lesz, ha a kölykök huzigálják. - gondoltam, de ilyen kép kis rókák hiányában nem készült.

A kotoréknál várakozva egyszer felém szaladt két őz. A suta éppen a fényfoltba állt be ...

... a bak meg az árnyékban, de később kiugrott a fénybe.

Közben megérkeztek a gyurgyalagok is, akik a parti fecskék által megdolgozott homokfalon akartak megtelepedni. Úgy tűnik, hiába.

Szokásos együttes kirajzásuk szépen mutatott a gyönyörű fényben.

A rókák viszont nem akartak mutatkozni. Csak a nagy hancúrozásuk nyomait láthattam a letaposott fűben, kikapart homokban, kicsúszkált lejtőkön. Az időjárás sem kedvezett, többször vert haza az eső, akár reggel, akár délután várakoztam. Pedig nagyszerű díszletet adott volna ez a kotorék a kölykök játszadozásának megörökítéséhez. A napok teltek-múltak, a kecskegida meg csak romlott és már szó sem lehetett a fotózásáról.

Sok-sok órányi hiábavaló üldögélés után egyik reggel kidugta a fejét egy süldő róka, de rögtön kiszúrt. Egyetlen kattintást engedélyezett csak, aztán visszahúzódott és többé nem mutatkozott. Viselkedéséből sejtettem, hogy ő lehetett a legkisebb, legfélősebb, azaz az utolsó. És valóban az volt.

Így aztán áttettem székhelyemet - a szó szoros értelmében is - a másik kotorékhoz, melyet akkor még kisebb lábacskák jártak. A kecskés kotorék lakói már nem, ezek viszont még nem jöttek ki. Ez további meddő ücsörgést jelentett. Tegnap délelőtt négy óra, délután öt a semmiért.

Viszont felfedeztem, hogy a tavaly ilyentájt fotózott kuvikom ismét előkerült.

Délutánra is akadt egy furcsa esemény. Felmálházva megyek a kotorék felé, amikor észreveszem, hogy egy kis vörös kint van. Gyorsan ledobom a cuccot, előkapom a gépet és látom, hogy már ketten vannak. Messze vagyok, előttem bokrok, gazok, tovább kell lopakodnom feléjük. A kölykök felém sem néznek, teszek pár lépést, amikor nagy kakatolással felrepül előlem egy addig észrevétlenül lapuló fácánkakas, egyenesen a rókák felé. Én is megijedek, nemhogy a kicsikék és már el is tűnnek. Ezután még öt órát várakozom, hogy legyen legalább egy képem róluk. De nem lett!

Ma korán ébredek, visszanézek a kecskés helyhez. Kihalt minden, csak a gida szomorú múmiája árválkodik a rókatanyán. Viszont szép a harmat és éles a fény. Ahhoz képest, hogy esőt jósoltak! 

Derűlátóan megyek a kisebbek lakhelyéhez: ma sikerülni fog! A napfény ugyan bágyadtabbra szomorodik, de érzem, hogy ma előbújnak. És valóban, fél nyolc körül feltűnik egy kicsike, de rögtön visszaugrik. Ez nem lehet igaz! Szerencsére aztán ismét kimerészkedik.

Első önálló útján lehet, mindentől összerezzen, még az átrepülő fecske is riasztja.

Mintha egy másik süvölvény is ott téblábolna, már látom a feje tetejét. És akkor ismét riadalom. Mi van? Döbbenten látom, hogy a szomszéd kukoricaföld tulajdonosa jött permetezni. A kis rókák már sehol. Megyek, megkérem az embert, hogy szervezze át a munkáját, adjon még egy fél órát. Megegyezünk. Még egyszer előbújik a legbátrabb, készül pár kép.

Ma reggelre ennyi elég volt neki az izgalmakból, eltűnik a föld alatt. Én is megyek, hagyom a gazdát dolgozni. A tervem teljesítve, jöhet a beígért eső! Kell a kukoricának..