Pünkösdi királyság

A kis rókák szezonjának dandárjába értünk és eddig még csak magányos kicsikéket tudtam fotózni. Az időjárás sem kedvezett, esős, szeles, hideg, egyszóval kellemetlen arcát mutatta. Talán fáznak a kölykök, azért nem hagyják el a kotorékot? Vagy már odébb is álltak?  Amikor a fotós órákon át hiába várakozik, akkor mindenféle elméleteket gyárt, vadabbnál vadabb ötletek merülnek fel benne a sikertelenség magyarázatául. Aki nem elég kitartó, az ennyi kudarc után már feladja. No, de engem más fából faragtak! 

Pünkösd hétfő fagypont körüli hőmérsékletet, de végre napsütést hozott. Korán kiültem a kotorékhoz. A metsző szél átfújt a ruhámon és a kezem is elgémberedett. Magányomat két fiatal suta törte meg. A nádasból kerültek elő.

Játékos kedvükben úgy tettek, mintha öklelőzni akarnának, de végül összecsapás nélkül elvágtattak.

Kis idő múltán egy másik suta bukkant elő a nap felőli oldalon. 

Jól mutatott a reggeli fényben. Észrevett, de nem hitt a szemének: ember ülne itt ily korai órán?

Lassan vonult el a lekaszált  parcellán és közben állandóan szemmel tartott. Ő az árnyékban, előtte, mögötte szépen megvilágított füvek, gazok. Nem is tudta, hogy milyen jó helyet választott! 

Örvendetesen jó kezdés! - ismertem el. Csak ilyen legyen a folytatás is!

Hallgattam a kakukkokat, néztem, amint párosával repültek el felettem, hogy más madarak fészkébe tojást csempésszenek. Jó képhez túl messze voltak, nem kapkodtam utánuk. Egy légi harc láttán mégis felemeltem a gépet: dolmányos varjak támadtak egy ölyvet.

Egy óra múlva aztán végre megjelent egy vöröske, ismét egyedül!

Kisvártatva egy közelebbi lyukból került elő. Ugyanő, vagy a testvérkéje? Ki tudja, hiszen olyan egyformák. Egy portrét azért megérdemelt.

Hamarosan ismét egyedül maradtam. Ennyi volt a rókákból, a semminél alig több. Nem vártam tovább. Kétségeim csak növekedtek: lehet, hogy tényleg csak egy-két kölyök van?

Délután eszembe jutott, hogy talán etetnem kéne az itt maradottakat, nehogy még ők is elhagyják a kotorékot.

Vittem a kutyakaját és persze a fényképezőgépet is, hátha... És valóban, alig hittem a szememnek: kint játszottak a kölykök! Nem egy, nem is kettő, nyolcan-tízen lehettek! 

Gyorsan bekúsztam a fedezékhez és fotóztam, fotóztam, amíg csak tartott a játszadozás.

Csődület

Megszeppenve

Csíp az ugráló apró nép!

Unatkozó

Még mindig csípnek!

Szájtáti

Van ott lent valaki?

Morcos

Mondd, mi bánt?

Kettőzött figyelem

Ki erre, ki arra

Ne bánts, megadom magam!

Megvagy!

Ketten

Hárman

Szembenézők

Eltérő érdeklődés

Gúla gyakorlat

Tíz kölyök róka egy kotorékban! Hihetetlen. Úgy látszik, hogy az önfeledt játékhoz a délutáni melegebb időre vártak a kis csibészek? Mindenesetre ez a mozgalmas pünkösdi fotózás maga volt a csoda. Király, sőt KIRÁLYSÁG!

Ráadásul ma reggel sikerült megvalósítanom azt a tervemet is, hogy távműködtetett géppel, nagylátószögű objektívvel készíthessek képeket a kajával odacsalogatott kölykökről és a környezetükről. Eképpen:

A sok teleobjektívvel készült fotóm után üdítő változatosságot jelent nekem ez a kép.

Sok munkát fektettem az idei rókakölykös tervembe és nagyon örülök, hogy maradéktalanul sikerült megvalósítanom. Királynak érzem magam. Ha nem is egy évre, de egy kis időre. Pillanatnyilag elteltem ugyan a kis rókákkal, de egy hét múlva szívesen megnézném, mennyit nőttek? Csak maradjanak még!