Rejtővel a rejtekhelyen

Újabban a lesben töltött hosszú órákat olvasással igyekszem kellemesebbé tenni. Most éppen ifjúságom kedvenc Rejtő könyveit vettem elő. A fordulatos és izgalmas történeteket sziporkázó szellemességgel, briliáns párbeszédekkel fűszerezi a méltatlanul alulértékelt, zseniális író. Ma az egyik mellékszereplője, a filozófusi vénával megáldott úriszabó egyik mondása köré szövöm történetemet. A legközismertebbet, miszerint "az életünk olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan" - most hagyjuk. Arra gondolok, hogy   " a sors olyan, mint egy részeges szabász: mikor belevág a szövetbe, még nem lehet tudni: felöltő lesz-e belőle vagy nadrág. "

A madárfotós sorsa is ilyen, amikor kiül a lesbe még nem tudja, hogy mit fog fényképezni. Biztosra nem mehet, de valamilyen apró csoda bármikor megtörténhet.

Tegnap több órányi várakozás után minden előjel nélkül egyszerre két ölyv csapott rá a húsra. A könyvemből épphogy felpillantva felkészületlenül ért a villámgyors akció és így csak bemozdult képeket csináltam. A győztes madár falta a koncot, az elvert és még két másik társa a közeli fákon vijjogva méltatlankodott. 

Időnként áttelepültek, de nem merték megtámadni a mohón falatozót.

A csirke bekebelezése éppen úgy történt, mint korábban, nem akarok ismét ugyanolyan képeket mutatni. A disznó belsőség is érdekelte a legerősebb madarat és a földön folytatta a táplálkozást.

Bántott az ügyetlenségem. Este kitaláltam, hogyan fogom elcsípni azt a legelső összecsapást, ha még lesz rá alkalmam. 

Ma délelőtt lehangolóan borús volt az idő, de azért berendeztem a helyszínt és kitettem a csalit. Ebéd után a lesre tartva már láttam is a gyülekező madarakat, akik persze jöttömre odébbálltak. Lesz egy pár órám, amíg visszatérnek! Gyorsan láthatatlanná váltam és beállítottam az állványra tett gépet, a várható gyors összecsapásnak megfelelően. Elővettem a Rejtő regényt és olvasni kezdtem. Időnként jókat nevettem magamban, de a verebek riadói után mindig felnéztem és körbepillantottam. Egyik alkalommal hirtelen ott ült előttem a karvaly. Méghozzá az áhított hím és a legjobb helyen! Íme, a kisebb csoda!

Gyorsan lőttem rá párat, az átállítással csak később foglalkoztam.

A madár ugyanúgy viselkedett, mint a már párszor látott tojó. Jóformán csak a fejét forgatta zsákmányt keresve.

Megcsodáltam narancs színű mellényét - már amennyit látni engedett belőle - és szürke hátát. Érezhetően kisebbnek tűnt, mint a tojó. Erősen szurkoltam, hogy forduljon felém, de ő ismét azt a taktikát választotta, mint  korábban a párja, azaz hátat fordított a bokorban riadtan megbújó verebeknek, mintha nem is érdekelnék őt.

Korábban azt tapasztaltam, hogy a karvaly akár egy óráig is elüldögélhet itt, talán egyszer majd felém fordul.

De a sors - mint egy részeges szabász - másként döntött. 

Egy eget rengetően dübörgő traktort küldött felénk, mire a szép ragadozó elriadt. És ez csak a kisebbik csapás volt, mert a mezőgazdasági jármű a fasor túloldalán elkezdte szórni bűzös rakományát, minden bizonnyal valami jófajta fekáliát.

Iszonyatos bűz árasztotta el szellős rejtekhelyemet, mire a szag erősségével fordítottan arányos módon csökkent az anyatermészet szépsége iránt érzett lelkesedésem. Ugyan idővel a zaj és a bűz is csökkent, de újabb szállítmányok érkeztek és minden kezdődött újra. Tervemet feladva szívesen megfutamodtam volna, ha tehetem, de a kocsim a feleségemmel távol járt. Egyébként pedig értelmetlen volt várni, mert az ölyveket is elriasztotta a nagy zaj. Amikor a sártengeren átgázolva végre beszállhattam a távolabb várakozó megmentő autóba, a feleségem fintorogva kérdezte meg, hogy mibe léptem? Merthogy a bűz a ruházatomba is beitta magát.

Azt azonban el kell ismernem, hogy ha ma reggel valaki a sors megbízásából megkérdez, hogy akarok-e egy szép hím karvalyt fényképezni némi biológiai gáztámadás két órányi elviselése árán, hát gondolkodás nélkül igent mondtam volna! És ezzel talán nem vagyok egyedül...