Hús és más

Kezdem unni a kicsi madárkákat. Minden alkalommal ugyanaz a műsor, ugyanazokkal a szereplőkkel, már lefotóztam őket közelről, távolról, előről, hátulról. Ugyanakkor érzem, hogy ez a les az erdőhöz közel, a  pusztaság mellett többre hivatott. Kezdettől van kinn hús a ragadozóknak. Az ölyvek olykor-olykor le is csábíthatók vele, de sajnos, már felismerték, hogy valaki többnyire mindig leselkedik rájuk a kunyhóból.

A hollók tegnap is ott krákogtak a fejem felett, de nem méltóztattak leszállni. Ők is sejtenek valamit.

Azon kevésbé csodálkozom, hogy rókát nem láttam még ott, hiszen éjszakai állat, amellett éles szimata segíti őt a rejtőzködő ember felismerésében. De az biztos, hogy járkál arrafelé egy koma, hiszen a vadászoktól kapott frissen nyúzott őzbőrt, vadmalac fejet, szarvas belsőséget nem tud akárki elvonszolni a helyéről. Most is találhatna ennivalót bőségesen, igaz, jéggé fagyva. Tény, hogy minden alkalommal reménykedem, hátha éppen akkor űzi őkelmét a kunyhóm elé az éhség, amikor bent ülök. Ráadásul mindezt szép hóban tehetné! Ha már álmodozom...

Szóval, a fél szemem mindig a húson tartom, ha a lesnél vagyok. Csipkedik azt a cinegék és a fakopáncsok...

... és a szajkók is. Ezeknek a madaraknak kell a fehérje és a zsír a hideg napokon.

A mátyások boldogan lopkodják a nagyobb darabokat.

Tegnap délután végre nagyot dobbant a szívem. Egy fácánkakast figyeltem éppen, amint a les előtti kapirgálásából megriadva oldalra szaladt és nyakát kinyújtva ijedt kakatolásba kezdett. Hogy miért nem a les előtt produkálja magát? Hát, amint felnézek, egy vörös bundát látok felvillanni a messze távolban, magas gazok takarásában.

Pár pillanat és a róka eltűnt. Hiába vártam, nem bukkant fel újra. Be kellett érnem ezzel a csupán emlék képnek jó felvétellel az első találkozást. Nem tudom, hogyan volt képes a fácán észrevenni az ötven méternyire lopakodó rókát? Micsoda kifinomult ösztön működik az állatokban a túlélésük érdekében!

És nem ez volt tegnap az egyetlen eset, hogy a kakasok a segítségemre voltak. 

Az etető alatt eszegető két másik fácán hirtelen helyből repülő rajtot vett. Vajon mitől ijedhettek meg?

Még az oldalsó kémlelő nyíláson keresztül is körbenéztem, de nem láttam semmit. Csak pár perc múlva vettem észre a váratlan vendéget.

A barkás agancsú szép bak besétált a madáretető mögé ( még jobban félre kell tennem, ha rókát várok ) és onnan szimatolt.

Nem láthatott, de ösztönösen jobbnak látta elhúzódni. Akkor pillantottam meg a társát.

Szép komótosan jobb felé tartottak. Milyen jó, hogy nemrég kivágtam azt az oldalsó ablakot!

Mielőtt végleg eltűntek, az idősebb bak még visszanézett, mintha azt kutatta volna csodálkozva, hogy mi a gyanús neki ebben a magányos nádkunyhóban?

Így történt, hogy  a sok tollas után tegnap végre szőrös állatokat is fotóztam a lesből. Remélem, egyszer majd a ravaszdi is betéved. Hazamenetelem előtt azért még tettem róla, hogy a szokott vadászösvényéről könnyebben idetaláljon...