A kiböjtölt ölyv

A ragyogó napsütésben derűlátóbb az ember. Ma reggel azzal az optimista előérzettel mentem leselkedni, hogy hosszú idő után újra találkozom az ölyvekkel. Az első órák azonban nem ezt látszottak alátámasztani. Verebet, cinkét már nem akartam fotózni, a néhány odaszokott meggyvágó megjelenésére meg várnom kellett. Arra még inkább, hogy legalább egyikük a földről az etetőre szálljon.

Ezzel aztán be is kellett érnem egy időre, mert verekedni végképp nem akartak. A pintyfélék csak a földön szedegettek, a fakopáncsok és a szajkók a húst dézsmálták. A veréb népség mindent ellepett. Percenként nagy robajjal menekültek a bozótba, majd onnan szépen visszaszállingóztak, ahogyan szokták. Minden riadó után szétnéztem, hogy nem jön-e a karvaly? Egyszer láttam is bevágni a les elé, de nem ült be.

A sok hús után egy kis napraforgó bél is kell a kiegyensúlyozott étrendhez - gondolhatta a nagy fakopáncs és felröppent az etető tuskóra.

A kedves kis közép fakopáncs sokszor berepült, de csak az etető lábazatán kopácsolt, vagy gyorsan kikapott egy szem szotyit és máris továbbszállt. Egyszer mégis megjelent ott, ahová vártam.

Közben azért az ölyvek is jelezték érdeklődésüket. A hangjukat hol itt, hol ott hallottam, néha láttam is árnyukat, amint átrepültek a hús fölött, de nem jöttek le. Most nem bújhatok elő a lesből, mert jó időre megint elriasztom őket. Várnom kell  tovább! Küldtem egy SMS-t a feleségemnek, hogy nem jövök ebédre.

Megint csak teltek, múltak az órák és lassan már az uzsonna ideje is elérkezett, amikor végre odabátorkodott egy egérpusztító. Bizalmatlanul csak oldalt, a les mellett telepedett le.

A friss csirkefarhát csábításának azonban nem tudott sokáig ellenállni, csakhamar felröppent az ágra.

Mohón mart bele a puha húsba.

Falatozás közben gyakran körbenézett, biztosan a társai támadásától tartott. Én meg szurkoltam, hogy lássak egy kis csetepatét.

Az utolsó falatot ki akarta szabadítani a rögzítésből.

Megküzdött vele.

Végre sikerült! Na, most repül el! - gondoltam.

Így is történt, de éppen a les előtt, a földön akarta elfogyasztani a maradékot.

Amikor ezzel is végzett, meglepetésemre visszaült az ágra.

Közben a társai vijjogtak, mozgolódtak, de nem mertek leszállni a földön lévő húsra. A kis madarak tudták, hogy ez a ragadozó nem karvaly, rájuk nem veszélyes, így tovább repkedtek a szotyiért.

Az ölyv teli beggyel, elégedetten üldögélt a kényelmes ágon. Egyik lábát felhúzva hosszabb tartózkodásra rendezkedett be.

Egy pirókegér az egyik fű csomó alól kandikálva szemezett az etető alatti magokkal. Időnként szó szerint a fű alatt villámgyorsan kiszaladt egyért, majd vissza. A ragadozó már felfigyelt az alatta futkározó egérkére.

Vajon, ha éhes lenne a madár, akkor is ilyen nyugodtan szemlélődne? Az én türelmem előbb fogyott el, mint az ölyvé, akiről már azt is feltételeztem, hogy itt akar éjszakázni. Elvégre több, mint másfél órája időzik a lesemnél! Ő lehetett a környék ura, mert társai nem mertek sem a húsra szállni, sem őt megtámadni. Közben a hátsó fák árnyéka a földön heverő belsőségig kúszott. Itt már nem lesz elég a fény egy esetleges verekedés fotózásához, aminek úgyis kevés az esélye a gyámoltalan vetélytársak miatt.

Hat órát töltöttem a lesben, éhes vagyok, mennem kéne, de hogyan, hogy ne riasszam el a nehezen visszaédesgetett madarat? Füttyögni, kiáltozni kezdtem, de a madár nyugalmát nem rendítettem meg. Kénytelen voltam felfedni magam. A megvendégelt ölyvön kívül még három társa emelkedett a levegőbe a közelből, amint megláttak. Most jó időre megint elvágtam magam náluk?