Négy kicsi ürge

Ha június, akkor ürgék. Fotónaptáramban fontos eseményként tartom számon az újabb generáció megjelenését, noha még sohasem tudtam tetten érni őket. Tavaly lekéstem és most nagyon készültem rá. Technikailag is: egy cippzárat varrtam a sátramba, hogy földközelben tehessem ki az obit.

Tegnap már hajnalban felébredtem, elindultam hát a dunakeszi repülőtér felé azzal az elképzeléssel, hogy szép lapos fényekben fotózhassak. Hat órakor már lyukakat keresve gázoltam a harmatos és sajnos túl magas fűben. A túloldalon ébredező birkanyáj talán nem győzi a fűnyírást? A hely kiválasztása döntő fontosságú: a fő szempont, hogy legyen ott ürgecsalád - na, erre nem sok külső jel utal -, aztán legyen távol a kutyasétáltatók, kocogók útvonalától, a sportrepülők le és felszállásától, meg hát a birkáktól is.

A nagy keresgélésnek az lett a vége, hogy nagyjából a tavalyi támaszpontomra vonultam vissza.

Székre ülve lestem az ürgéket, azaz csak lestem volna, mert órákig semmi sem mutatkozott. Nyolckor végre láttam egyet az úton átszaladni, tőlem 50 méternyire. Néha fel-felálltam, megmozgattam zsibbadt tagjaimat és a séta közben néhány képet is készítettem.

Kilenckor már annyira égette a hátam a nap, hogy jobbnak láttam sátorba vonulni. Ürge még sehol. Tíz óra tájban optimizmusom már közelített a nullához, kezdtem megbarátkozni a dicstelen visszavonulás gondolatával. Mit tehetnék? Eszembe jutott a telefonom galériája: mintha ürge hang is lenne ott! Meg is találtam és játszani kezdtem. Igaz, hogy ez alig hasonlított a valódi ürge füttyhöz, melyet később volt szerencsém hiteles előadó tolmácsolásában meghallgatni, mégis volt eredménye. Mintha egy egérke szaladt volna át előttem, hogy mindjárt el is tűnjön egy messzi fűcsomóban. Pocok, vagy ürge? A magas fű takarása miatt csak lassan alakult ki az érzésem, hogy ürgét, sőt ürgéket látok. Néha azonban eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Kell ott legyen egy lyuk! Odamentem, nagyjából kitépkedtem a füvet a megtalált lejárat körül és a sátrat a közelbe vittem. Húsz perc múlva kikandikált az első kicsike, aztán lassan a többiek is megmutatkoztak Négyen voltak! Hamarosan elkészülhetett az első családi fotó, bár a még mindig sok megmaradt belógó fűszál miatt csak kézi élességállítással és nem lett kellően éles.

Ki kellett menjek még egy gaztalanításra. Ezt már hosszú mosolyszünettel büntették a kicsikék. Olyannyira, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy talán elszöktek egy titkos föld alatti járaton. De nem! Újra előmerészkedtek. A többi már ment magától...

Időközben dél lett, a jó fényeknek végképp lőttek. Az ürgéim is felbátorodtak és messzire kalandoztak, így egy órakor jobbnak láttam szedni a sátorfámat. Hét órát töltöttem a reptéren, de csak az első négy óra volt unalmas. Bevallom, a hasmánt fekvés továbbra sem lett a kedvencem - még mindig zsibbad tőle a nyakam -, a klíma sem volt kellemes a tűző napon átforrósodott sátorban, de a nehezen megszerzett képeknek örülök. Tudom, kiművelt természetfotósok számára nem kellően homogén a háttér, sem az előtér, de hát a dunakeszi kedves kis állatok ilyen "borzasztó" körülmények között élnek és nem billiárd asztal simaságúra nyírt gyepen. Sebaj, ezeket a fotókat magamnak és néhány kedves természetkedvelő barátomnak készítettem.