Új vadászmezőkön

1) Festő Józsi barátommal új helyeken próbálkoztunk szarvasokat látni. Már az első pillantásra megszerettem a környéket, amely kitűnő díszletet adhat a vadfotókhoz. A magaslesről három, fákkal szegélyezett rétre is kitekinthetünk. A szarvasok persze itt sem mutatkoznak nappali fényben, de kis szerencsével akár még a lenyugvó nap különleges fényét is felhasználhatjuk.

2) Egy hét múlva újra itt próbálkoztunk. Időközben lekaszálták a füvet. A legtávolabbi rét előtt, úgy kétszáz méter távolságban egy róka keresgélt. Hosszan mutatta magát, párat kattintottam rá, csak úgy unalom űzésből. Az egyik képet Józsi kedvéért nagyítottam ki a róka szép beállása miatt, talán majd felhasználja egy festményéhez.

Ezután két órán át hiába vártuk a szarvasokat. Közben a szép rókán sajnálkoztunk, hogy miért nem jött közelebb! Hát még akkor milyen szerencsétlennek éreztük magunkat, amikor a róka mögötti távoli fasor hézagain át megláttuk a vonuló szarvascsorda agancsainak felvillanását!

Egyszer egy malacos koca bukkant fel a sűrűből, de szinte azonnal vissza is parancsolta kicsinyeit és még egy árva fotót sem hagytak emlékül. A kezdődő szürkületben csupán egy fiatal szarvas merészkedett ki elénk. 

Már elmentünk volna, ha a szarvas nem marasztal. Egyszer csak Józsi megbökött és nevetve súgta: Itt jön egy róka a les alatt! Hülye helyzet: a róka nem láthatott minket, de mi sem őt. Elmegy, ha nem cselekszünk. Lekaptam a gépet az állványról és a palánkon kihajolva becéloztam a komát, aki pont alattunk motoszkált. Éppen akkor pillantott fel.

Ösztönösen elugrott, de bizonytalanul vizsgálgatott.

Tétovázva odébb sétált.

Aztán megállt még egy ellenőrzésre, mielőtt elpucolt.

A zoomnak megint jó hasznát vettem, viszont a stabilizátort elfelejtettem bekapcsolni és így a gyenge fényben nem lettek igazán jók a képek. A meglepett róka élménye viszont feledtette a délutánunk sikertelenségét.

3) Harmadszorra egyedül próbáltam szerencsét. Újra felkaptattam a szuszogtató dombokon, de most a távolabbi réthez igyekeztem, oda, ahol az agancsosokat láttuk. Kínos mosoly ült ki az arcomra, amikor a magam mögött hagyott régi helyen három szép bikát láttam legelészni, ráadásul jó fényben, hiszen még csak este hat óra volt! Úgy látszik, a szarvasok   "itt a piros, hol a piros" játékot űznek velem, én sohasem nyerhetek? Most már mindegy, itt maradok! - döntöttem. A bikák egyébként is addig-addig legelésztek, amíg eltűntek a két rét közötti völgyben. Persze azért reménykedtem, hogy még előkerülnek.

A lessátrat ugyan magammal cipeltem, mégis inkább csak fedezetlenül ültem le a székemre a bokrok között egy olyan helyen, ahonnan mindhárom rétre ráláthattam. Néha felálltam és körbenéztem, de egyetlen állat sem tévedt arra. Eseménytelenül telt el több, mint két óra. A bizakodásom (és a fény) az idő előrehaladtával egyre fogyatkozott. Már kezdtem volna szedelőzködni, amikor mögöttem kilépett az első szarvas az erdőből, majd követték őt a többiek. Egy csapat fiatal bika!

Csak egy komolyabb agancsos volt köztük.

Végigvonultak a domb tetején, végig jó háttér előtt.

De miért sietnek annyira?

Csak néha csippentettek valamicskét a friss fűből és a völgy felé tartottak. Lassan eltűntek a szemem elől.

Nosza, kaptam az állványra rögzített gépet és utánuk eredtem. Jó száz métert tehettem meg, amikor újra megpillantottam őket. Már a túlsó erdőszélen jártak.

Túl távol voltak, a fény pedig egyre fogyott, de azért kattogtattam.

A rejtekadó erdő közelségében már bátrabban legelésztek, időztek még kicsit, de lassan elszivárogtak. Ahogyan az idő is...

Elmúlt fél kilenc, amikor a kaland véget ért. Búcsúzóul még megörökítettem a szép nap végét, amikor végre szerencsém volt a szarvasokkal.

Jókedvűen vágtam neki a gyalogútnak. Egy tisztáson disznók és malacaik keresgéltek élelem után. Bár erősen fújtattam a kaptatón, de így sem vettek észre. Vegyem elő a gépet? - hezitáltam. Á, nem kellenek! - mondtam le a sötétség miatt amúgy sem sokat ígérő képekről. A fő, hogy a szarvasok megvannak! - és vidáman, koromat meghazudtoló iramban tettem meg az utat a kocsimig.