A banka és az evolúció

Mottó: az ember ne vegye túl komolyan magát!

Ma végképp és visszavonhatatlanul természetfotóssá váltam. Itt a vége, ennél nincs lejjebb. Az utolsó stádiumba kerültem ... Ha valaki nem értené, hogy miért írom ezeket az önirónikus kijelentéseket, annak egy kép sorozattal megvilágítom hosszú évek alatt lezajlott fotósi fejlődésemet.

Hogy teljesen érthető legyek, ma egy kis madár miatt hasra vetettem magam. Hogy történt?

Egy erdei úton autóztam, amikor megpillantottam az elszáradt vaddohány szárak között tipegő búbosbankát. Talán három méterre lehetett. Első döbbenetemben először csak megálltam és gyönyörködtem kedvenc madaramban. Később, mivel nem zavartatta magát, óvatosan kiszálltam és a csomagtartóból elővettem a fotó masinát. Tűrte. A fák fedezékében elébe kerültem, hogy jó irányból érje a fény, majd letérdeltem. Még mindig túl zavaros volt a háttér, lefeküdtem hát. Jó, hogy a terep ruha volt rajtam. A banka összevissza szaladgált, szondázta a talajt és  fogott is ezt-azt. Jó volt az alsó nézőpont, de minden fűszál bezavart és elvitte a fókuszt. Talán egy negyed óráig hagyta magát fotózni a banka, aztán behúzódott a domb hajlat mögé és ott várakozott. Nem repült el még akkor sem, amikor felálltam és visszasétáltam a kocsihoz. A sok zavaros hátterű képből csak az alábbiakat ítéltem megmutathatóknak. Remélem, lesznek majd jobbak is, mert az eset külön érdekessége, hogy a találkozásunk a les közelében előkészített odútól alig kétszáz méternyire történt. Az pedig egy bankának nem távolság...

Ha valaki kedvet érez, hogy megismerje a tavalyi házi bankáim történetét az odú elfoglalásától a fiókák kirepüléséig, az lapozzon vissza a 2011 május-júniusi bejegyzéseimhez. Így kezdődött: http://szaboendrefotonaploja.blogspot.com/2011/05/bankacsalad-kertunkben.html