Bolond (a) szélben

Ragyogó napsütés és heves fuvallatok jellemezték az elmúlt napokat. A hiányzó csapadék miatt a turai földekről sok helyen lehordta a szél a homokot, magas akadályokat képezve a földek közötti utakon. 

El is ment a kedvem a határ járástól, amikor kis kocsim majdnem elakadt a sivatagban.

Még csoda, hogy a vetések, ha nehezen is, de kizöldültek. Jó volt látni ezt az üde tavaszi színt a tél fakó színtelensége után. 

A napsütés fotózásra csábított, a széllel nem törődtem. Jobb híján két délután is újra a cuki tónál próbálkoztam. Igaz, hogy a tó körül nemrég felégették a gazt és emiatt fekete hamu és pernye takarja talajt a sarjadó fű között. A lessátorba besüvítő szél felkapta és megkeverte ezt a kormot, amelyből bőven jutott a képembe is. A kezem pedig egy kéményseprőéhez vált hasonlóvá a több órás várakozás alatt. Arról nem is beszélve, hogy egy heves széllökés mindjárt az elején lekapta a fejemről a kalapomat és a vízben messzire sodorta. Később is rázta, tépte a barátságtalan lég áramlás a ponyvát a fejem felett és így a hajladozó rejtekhely nem nagyon szolgálhatta az észrevétlenséget. A madarak is inkább a sűrű nádba bújtak a szél elől, egyszóval elég reménytelen vállalkozás volt kiülnöm. Átkoztam is magam a hosszú tétlenség óráiban.

Talán csak a barna réti héják élvezték a szelet: mozdulatlan szárnnyal vitorláztak, billegtek a nád felett zsákmányra lesve.

Leginkább a cankókat riogatták, akik nagy csapatban kaptak szárnyra és szálltak le ismét valahol. Hogy hol, az rejtély maradt számomra, mert a vízben egyet sem láttam közülük.

Az ölyvek a bokros területen mozogtak.

Az unalmas várakozást csak néha szakította meg valami esemény, például  néhány tőkés réce átrepülése.

A vízen szinte semmi sem történt. Legfeljebb a félig elsüllyedt terep színű kalapomat fotózhattam volna. :) Még az első szárcsára is órákig kellett várnom.

Már egy átrepülő kócsagnak is nagyon örültem.

Alkonyat tájban, türelmem végső határán végre néhány böjti réce mutatta meg magát. Hozzájuk eddig nem volt szerencsém.

Pár percig játszadoztak számomra látható helyen.

Végezetül még egy szállást kereső kócsagot tudtam lekapni.

Ennyivel be kellett érnem., hiszen erősen szürkült. Csomagoltam és lebontottam a sátrat, amikor a közelből egy őz ugatott rám. Még elő tudtam kapni a gépet, hogy a megugrott, majd tisztes távolból visszanéző bakot lefotózzam.

Csodálkozva nézett, mint aki nem érti, mit keres itt ilyenkor ez a bolond? Én sem értem, hogy miért ültem kétszer hat órát ebben a szélben ilyen kevés eredményért? De hát az ember mindig jobbra vágyik...