Fegyvertelen vadászat Tura határában

A bújkáló napsütés tegnap délután is a turai határban talált. Gumicsizmában caplattam a felázott földúton a „csodarét” felé. Széllel szemben haladtam, hátha valamilyen állat az utamba akad.
Keskeny nádcsíkok szabdalta zöldülő vetések kétoldalt. Belvizes tavacskák, süppedő rétek.
Átverekszem magam egy nádason, amely éjszakára őzeknek, fácánoknak ad menedéket. A túloldalán víz. A nagy fűzfa fedezékében leülök, várom, hogy feltűnjék valami. Jöhetne egy szomjas őz, vagy róka… Később már egy nyúlnak is örülnék. Mögöttem, a nád takarásában fácánkakas repül el hangos kakatolással. A szél hajtotta felhők gyakran takarják el a napot.
Nézem, ahogyan kis idő múltán a napfény ismét végigpásztázik a tájon, még szőkébbé festve a fűzfákat, kizöldítve a vetéseket, elmélyítve a vizek kékjét. Gyönyörködöm. Állat nem jön, talán kerülik ezt a vizenyős rétet. Szedem a cókmókom, átgázolok a vízen, remélve, hogy az nem fog befolyni a csizmám szára felett.
Visszatérek a nádas túloldalára. Távolról seregélycsapatot és csapongó röptű bíbiceket pillantok meg. Feléjük tartok. Hallgatom a bíbicek jellegzetes síró hangját. Leülök ismét.
A nap a hátam mögül aranyló fénnyel világítja meg a rétet, ahol korábban már annyi élményt szereztem: vidrával találkoztam, az első közeli rókámat fotóztam, ahol az őzek üzekedését figyelhettem vadvirágok festői díszletében.



A madarak távol vannak, a fényképezőgépem munka nélkül hever a térdemen. Várok, de nincs bennem türelmetlenség. Tekintetem végighordozom a tájon, állatokat keresek, de nem jönnek. Mélyet szippantok a hűvös levegőből – akár sóhajtásnak is mondhatnám. Jól érzem magam.
Vajon melyik ősömtől örökölhettem ezt a későn jött rajongást a természet iránt? Volt talán közöttük erdész, madarász vagy vadász? Vagy földműves, erdőkerülő? Nem tudok róla.
Netán csak énbennem alakult ki lassanként ez a vonzalom, ahogyan megöregedtem és a család, a munka gondjaitól megszabadultam? Hála neked élet, hogy ezt a változást bennem elindítottad! Köszönöm, Istenem, hogy egy élet munkája után ezzel az érzéssel jutalmazol!
Észrevétlenül telt el két óra, esteledik. Már szedelőzködöm, amikor a távolban feltűnik három őz. Ez az első kattintásom, csak emlékképnek csinálom.
Ahogyan a szántásban dagasztom a sarat, a turai kastély tornyai egészen új szögből mutatkoznak.



A nyugvó nap felé tekintve gödörben fekvő őzeket pillantok meg úgy háromszáz méternyire. A szántáson át feléjük tartok, a gépet készenlétben tartva. Bármikor felugorhatnak. Lopom a távolságot. Nagyon biztonságban érezhetik magukat, nyugodtan fekszenek. Már csak ötven méterre lehetek, amikor észrevesznek és felállnak. Lehetnek vagy húszan. Mélyedésben vannak, a lábuk nem is látszik. Mozdulatlanul állok, az állatok tanácstalanok. Arra kéne menekülni, ahol az ember áll! – mintha már olvasni is tudnék a gondolatukban. Percekig nézzük egymást. Tudniuk kell, hogy nem bántom őket, mert csak lassan indulnak meg, nagy kerülővel jobbra. Néhányuk még ott is marad, de én indulok tovább.




Az egyik belvizes tavacskán egy hattyúpár. Nem először látom itt őket. Távolodnak, ahogyan én közelítek, de a víztükör végénél menekülőre fogják. Gyönyörű látvány, ahogyan a vízen lépdelve lendületet szereznek az emelkedéshez. Nincs rajtuk gyűrű, vagy jelölés. Vadhattyúk. Ahogyan tekintetemmel követem röptüket, látom, hogy a következő tavacskán landolnak. Itt akarnak vajon letelepedni, fészket, tojásokat rakni? Mi lesz, ha időközben kiszárad a tó? A hattyúk tava, Turán.

Hazafelé tartva még felriasztok néhány újabb őzet. Micsoda vadbőség és micsoda vadászterület!
És, ha már megtelt a szívem e sok szépséggel, illő, hogy hálát adjak a sorsnak, Istennek, hogy ide vezérelt...