Emlékeztetőül önmagamnak

Hacsak tehetem és nincs jobb programom, szívesen töltöm az időmet az erdei itatómnál. Elüldögélek kicsi kunyhómban, az üvegablakon át szemlélem a satnya fenyő erdő belátható szegletét és várom a betérő vendégeket. Többnyire nincsenek. Ilyenkor elképzelem, hogy egyszer végre valami különleges látogatót kapok, talán egy róka téved a kitett húsra, vagy egy őzbak jön szomját enyhíteni a vízhez, de ilyen különleges esetek még sosem fordultak elő. Járt már nálam fekete harkály - mostanában is hallom a hangját a közelből, vagy zöld küllő, de újabban felém se néznek. Hallgatom a neszeket: ahogyan a szellő suhog a vaddohány sárguló levelei között, a vizet borzolva, a hangokat, amint a fácán kakas kakatolva közeledik, ölyv rikolt a távolban, szajkók rikácsolnak, nehéz röptű örvös galambok ülnek a nyárfa ágára, vagy cinkék szárnya surrog, amint a vízhez közelednek, harkály kopácsol valahol. Ha túlságosan mély és hosszú a csend, akkor tudom, hogy a karvaly ólálkodik a fenyők gyérülő lombja mögött. Gyönyörködöm a fény és árnyék játékában, figyelem, hogyan változik kis játékterem megvilágításának iránya, színe, amint a Nap hanyatlik. Csak ülök és szemlélődöm láthatatlanul, mintha ott sem lennék, pedig a természetben vagyok, anélkül, hogy jelenlétemmel megzavarnám. Jól érzem magam, " bársonyon futnak perceim."

Minden élőlénynek örülök, amely megmutatja magát nekem. Lefényképezem őket, újabban már azért, hogy a fotóim megtámogassák majd vénülő emlékezetemet, ha már csak az emlékeim éltetnek. Valójában nem a képekért, hanem a természetből merített élményekért járok ide. Ezért fotózom le századszor is a bájos cinegét, a színpompás fácánt, vagy a vad tekintetű karvalyt.