Egy sasos nap

A múltkori felejthető sas lesés után nem gondoltam, hogy hamarosan újra megkísért a sas fotózás lehetősége. Eddigi fotós pályafutásom legmélyebb "válságában", a "semmi téma" keserves időszakában jött a felvillanyozó hír Cs. Laci barátomtól. Információja szerint még javában tart a sas szezon a Hortobágyon és akár már másnap mehetnénk! Élményekre éhesen persze nem kérettem magam. Másnap hajnalban már a pusztai tanyához vezető úton találkoztunk Lacival és a vezetőnkkel, aki még feldobált vagy két mázsa halat a platóra, aztán kizötykölődtünk a leshez. Kis tavacska partján állt a félig földbe süllyesztett, fűtött kunyhó. Kísérőnk kitette a halakat, majd elment, mi meg bevackoltunk és a tágas ablakok mögött vártunk a világosságra, no meg a sasokra. Utóbbiak jöttek előbb... Persze őket megelőzve sirályok és dolmányos varjak. 

Egyre több sas érkezett, volt úgy, hogy tizennégy rétisas volt körülöttünk. Némelyik négy méterre is bejött.

Táplálkoztak, üldögéltek, le és felszálltak, elmentek, visszajöttek, cserélődtek. Egész nap, reggeltől estig ott tanyáztak. Nem lehetett panasz rájuk, csupán az ég maradt erősen felhős, a gyenge fényben a gyors mozgások még nagyobb érzékenységnél is elmosódtak. Egyébként is nehéz volt akciózni: a mindenütt jelen lévő sirályok és varjak állandóan berepültek a képbe. Olyan gyorsan telt a kártyám, hogy sorozatokat nem is mertem lőni. Estére megtelt a két darab 8 gigás, pedig törölgettem közben és az akkumulátorom is lemerült.

Több, mint ötszáz kép készült, alig győztem selejtezni, kidolgozni, válogatni.

Az utolsó percig fotóztam, a végén már kölcsön akkumulátorral.

 Ezt a bemozdult képet nem volt szívem törölni. Szárnysuhogás lesz a címe.

Ennyi, egy napba sűrített, tömény sas élmény felülmúlta a várakozásomat. Bár nem volt olcsó a mulatság, úgy érzem, megérte az árát.