Változó vendégkör

Az ember azt gondolná, hogy ha már egyszer rászoktak a madarak az itatóra, akkor ez egész nyáron így marad. Nagy tévedés. Elmaradtak a vörösbegyek, a fülemülék, a fakopáncsok, de még a barátposzáták sem jelentkeznek mostanában. Egyetlen új vendégnek örülhettem a csúcsforgalmú nap óta: a szürke légykapónak.

A vadgerlék kezdetben gyakran jöttek, de most már előfordul olyan kiülésem, amikor egyet sem látok.

Az erdei pityer néha még belátogat egy kis wellnessre.

A fekete- és az énekes rigók szinte mindig betérnek pár kortyra,... 

...vagy egy kis tisztálkodásra.

Van viszont egy olyan rigó, amelyik énekével csak a szívemet fájdítja: a sárgarigó, merthogy nincs még jó képem róla. Igaz, hogy nem is rendes rigó az, helyesebb lenne aranymálinkónak szólítani. Rend szerint a les feletti nagy nyárfa hegyében tilinkózik. Azt kérdezi csúfolódva: "Kell-e dió fiú?" , amit én úgy értek, hogy "Kell-e rigó fiú?" Mármint sárga rigó és öreg fiú. :) 

Valahogy le kéne csábítani a fa tetejéről! Összeszedtem a kertben azt a kevés hullott meggyet, amelyet a tavaszi fagy, meg a sok seregély megkímélt és kiszórtam az itatóhoz. Még egy ágat is szúrtam mellé, hátha odaszáll a sárga szépség. A szajkók hamar felfedezték és hordani kezdték a gyümölcsöt.

A meggyvágók beültek az ágra, de nevük dacára nem hogy rávágtak volna, rá sem hederítettek a meggyre.:)

Ma egy érdekes színezetű idei fiatal meggyvágó is ezt az ágat használta a víz megközelítéséhez.

A gébicsek is hamar megkedvelték a jó ülőhelyet.

A sárgarigót azonban nem nagyon csábította az ingyen csemege. Talán csak a kíváncsisága késztette arra, hogy egy alkalommal lejjebb ereszkedjék, éppen csak a lessel szemben álló kis fenyőfára.

Azért én ennek a képnek is örülök. Mint ahogyan a sok közeli madár fotónak, melyeket az itatónak köszönhetek.

Azért még a nagy vízkedvelő hírében álló karvaly bejöhetne, ha már úgyis ott fészkel a fenyőerdőben...