Újabb rókakaland

Amikor a fotós jobb téma híján szitakötőket, hangyákat, sőt szúnyogokat fényképez, akkor lelki egészségének megőrzése érdekében már igencsak javallt számára valami igazi vadász- és fotósélmény.

Magam is erre vágytam, így késő délután fővadászi engedéllyel egy magaslesre telepedtem. Szarvasokat szerettem volna látni. A les egy erdő övezte tisztáson lévő vadföld mellett, a dombtetőn állt. Ahogyan a lombok fedezékéből kitekintettem a frissen kaszált rétre, két egerésző rókát pillantottam meg úgy háromszáz méternyire.

Legalább nem unatkozom majd a szarvasokra várva - gondoltam és figyeltem az állatokat. Méretükből ítélve idei rókák lehetnek, viselkedésükből pedig arra következtettem, hogy testvérek. Az árnyékban maradva eleinte felém közeledtek, de aztán visszafelé kezdtek vadászni. Pedig még nyúl vészjelzést is játszottam nekik a telefonomról! Hallaniuk kellett, de még nem ismerhették ezt a hangot, elmerülten füleltek az ismerősebb közeli neszekre.

A rókák távolodtak, szarvasok nem mutatkoztak, az idő pedig egyre telt. Kitaláltam, hogy hazafelé menet a rókák felé kerülök, hátha közelebb férkőzhetek hozzájuk. Nyolc órakor úgy döntöttem, hogy nem várok tovább a szarvasokra, mert, ha jönnek is, a szürkület miatt nem remélhetek jó képeket, inkább a rókákkal próbálkozom.

A les alól a domb miatt már nem látszottak. Végighaladtam a vadföld melletti úton, majd a lekaszált területen arra óvakodtam, ahol a rókákat legutóbb láttam. A dombhajlat még mindig takarta őket. Fényképezőgépemet lövésre készen tartva igyekeztem nesztelenül lépdelni a füvön. Jó szelem volt, helyesebben: szellő sem rezdült. Egyszer csak egy vörös bunda villant a domb peremén. Lecövekeltem. Néha már a fejét is láttam, ahogyan a pockokra vetődött a ravaszdi. Loptam a távolságot, de eközben arra is számítottam, hogy a másikuk közelebb lehet és ha vigyázatlan leszek, őt fogom megriasztani. Csak akkor lettem nyugodtabb, amikor a másik róka az elsőtől távolabb tűnt fel. Tekintetemet a közelebbi állatra függesztve, közeledtem feléjük, persze kattintgatva. Nem vettek észre, elmerülten vadásztak. Sokadikra már egész jó kép sikeredett.

Tyúklépésekkel haladtam feléjük és ők az önfeledt vadászat közben hol közeledtek, hol távolodtak. Egyszer egyikük egyenesen rám szegezte a tekintetét! Azt hittem, hogy itt a vége a kalandnak...

... de mégsem. Folytatta a pockok becserkészését.



Fedezék nélkül, a nyílt réten álltam, tőle talán húsz méternyire, terepszínű ruhámban mégis beleolvadhattam a rétet szegélyező erdő sötét hátterébe. Rám nézett ugyan, de közelebb jött.




Már csak tíz méterre lehetett tőlem, de ismét csak a pockok neszezése vonta el a figyelmét.

Élveztem a helyzetet, azt, hogy ilyen közelről figyelhetem az állatok viselkedését. Macskaugrással vetődtek a zsákmányra és mohón nyelték le a jó falatokat. Éhesek lehettek, nem játszottak az egérrel. Nem lehet túl tápláló a pocoklakoma, hiszen két órája látom itt őket, s azóta nem laktak jól.



Legalább húsz percig lehettem a közelükben. Büszke voltam magamra, hogy így be tudtam cserkészni az állatokat. Jól tudom, hogy ezt egy tapasztalt vén rókával nem tehettem volna meg. Az első ember lehettem, akivel életükben találkoztak. Szerencséjük, hogy nem vadász vagyok. Engem csak a fotójuk érdekel és nem a gereznájuk.
Egyszer aztán valamitől mégis megszólalt a közelebbi rókában a vészcsengő és nagy ugrásokkal elrohant. Ugyanezt tette a másik is, de más irányt választott. Azon tűnődtem, hogy vajon megkeresik-e még egymást, vagy végleg szétválasztottam a testvéreket?

Sok jó képpel a gépemben, rég várt élményekkel feltöltődve, elégedetten indultam hazafelé. Nem sajnáltam az elmaradt szarvasokat és nem bántam, hogy kihagytam a brazilok meccsének első félidejét. Nélkülem is győztek...