Várható tartózkodási helyük megközelítése csak gyalogosan volt lehetséges, mert a földút traktor dagasztotta mély sara talán még egy terepjárót is rabul ejtett volna.
A gabonatáblában magasabbra nőtt a gaz, mint a kalászok. Amint hallom, nem tudtak gyomirtózni a sok eső miatt. A nap már a horizont felett járt, de még vöröses fényt szórt a szemembe. Jöttöm neszére egy szép őzbak emelte fel a fejét a gabonában.
A nyulak és fácánok játszi könnyedséggel tűntek el előlem a magas növényzet biztos rejtekébe.
A csodarét felé igyekeztem. Sajnos derékig érő fű és víztől tocsogó talaj fogadott mindenütt. Látható állat sehol. Még virágokat sem találtam, mert mindent elnyomott a burjánzó gaz.
Visszaúton már messziről észleltem, amint egy suta a gazos gabonán keresztül éppen felém tart.
Megálltam és vártam. A nap ismét szemből sütött, tehát látnia kellett volna engem a tökéletes megvilágításban. Mivel nem mozdultam, mégsem vett észre és egészen közel jött. Csak a fényképezőgépem kattanása riasztotta meg és ugrasztotta el.
Estefelé még kiültem a rókák tanyájához. Ezúttal csalétket is vittem és jobban álcáztam magam. A repce felől vártam őket, de a két órányi várakozás alatt a rókák nem mutatkoztak. Egyiküket mégis megpillantottam: a nem várt helyen, a vasút oldalán, az akác lombok között villant át vörös bundája, amint a sínek között (!) ballagott hazafelé - fotózhatatlanul. Nem tartott váratlanul érkező vonattól, bizonyára ismerte már a menetrendet. :)
Úgy vélem, hogy a rókákkal ezentúl már csak véletlenül futhatok össze. Felnőttek, önállósodtak, szétszéledtek és megkezdték titokzatos vadász életüket. Sajnálom, mert érdekes és izgalmas kaland volt fotózni őket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése