Ítéletidő májusban

A borzalmas időjárás katasztrófális következményei a televízió híradásain keresztül megdöbbentettek. Elképesztő, hogy a XXI-ik században még mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet szeszélyeinek. Vagy éppen modern világunk környezettel nem törődő, csak rövidtávú gazdasági érdekeket szem előtt tartó berendezkedésével mi magunk idézzük elő a ránk zúduló egyre nagyobb csapásokat? Senki sem tudhatja biztosan. Mindenesetre tetézi a bajt, hogy éppen az ország legszegényebb területeit és embereit sújtja az áradás immár sokadszor. Minden sajnálatom és együttérzésem az ottaniaké.

Turán is árad a Galga, de házakat még nem veszélyeztet. Legalábbis tegnapig még nem tette...
A hétvégi szobafogság után tegnap reggel némi habozás és esélylatolgatás után a hideg szél és eső dacára kimentem a határba. Azaz, csak addig, ameddig a szilárd burkolat tartott az autóm kerekei alatt. A földutak személygépkocsival járhatatlanná áztak.
A gumicsizma azonban messzire elvisz, ha akarja az ember.
De mit fogok fényképezni ilyen időben? Talán az esőt, vagy a szelet? Miközben ezen és magamon derültem, el is gondolkodtam, hogy miként lehetne mégis az esőt és a szelet képileg megjeleníteni? Többszöri próbálkozás után ennyire jutottam:

Közben a vadászház mögötti fenyves övezte rétre jutottam, amely most inkább egy ingoványra hasonlított. Egy éticsiga lebegett a pocsolyában. Szerintem nem önszántából vett úszóleckét. Azt sem tudtam, hogy él-e még? Kimentettem a koszos léből és a mesterséges légzés mellőzésével egyszerűen a fűbe tettem. Jó érzés töltött el, mikor láttam, hogy a csiga megelevenedett és folytatta útját.



A víz a mezőt határoló fák lábait mosta.

A fenyves szélén szomorú látvány fogadott: egy nemrégen elhullott őzsuta teteme. Külsérelmi nyomot nem találtam rajta, így nem tudtam megállapítani, mi lehett az oka a halálának? A megmerevedett kis test őrizte még az élő állat utolsó kecses mozdulatát.



A sok csapadék hatására előbújtak a gombák. Ehető fajtát ugyan nem találtam, de a ráncos tintagomba frissen nőtt termőtestei megtetszettek.

Beljebb, egészen alacsonyan szállva a rét fölött fecskék vadásztak az elnehezült szárnyú repülő rovarokra. A nagy távolságból lehetetlen vállalkozás lett volna fotót készíteni. Egy bizalmatlan gólya a jöttömre a hirtelen távozást választotta. Nem is bántam, mert egy szárnyat bontó békapusztító mégiscsak jobb fotótéma, mint egy békésen álldogáló.



A nap meglepetését a gyurgyalagok okozták. A virágban álló fiatal akácos fölött talán húsz-harminc is röpködött. Méhekre vadászhattak. Jellegzetes hangjuk, bravúros műrepülésük és szépségük most is elbűvölt. Mit kereshetnek itt, ahol nincs a közelben fészekelésre alkalmas hely?

Röptük leszálló ágát követve pillantottam meg ezt a gyurgyalagot termő fát.



Az egymás mellett üldögélő madarak látványából arra következtettem, hogy ez egy átrepülő csapat lehet. Talán az eső, a szél és az éhség miatt tartottak itt kényszerpihenőt. Feltevésem helytálló lehetett, mert délután már nem találtam ott a gyönyörű madarakat.

Hazafelé menet a reggeli tétovázásomra gondoltam. Induljak, ne induljak? Mit várhatok ilyen csúf időben? Lusta és kishitű voltam, és végül mégis megérte kijönni. Ennyi élmény ilyen csúf időben!
És egy apróság, ami miatt akár szégyenkezhetnék is: miközben fázósan húztam össze magamon a télen is használt vastag kabátot és az arcomba vágó hideg eső miatt kényeskedve borzongtam, a fülemüle, ez a semmi kis tollcsomó, teli torokból énekelve dícsérte Isten drága napját. Mert számára nincs rossz idő, csak a létezés öröme!