Március végén

Március utolsó napjait írjuk. Mit lehet ilyenkor fotózni? Ötletekért felütöm a fotónaplómat, visszanézek pár évet és rögtön kiderül: mocsári gólyahírt lehetne fényképezni! Irány a már megismert turai pocsolyák egyike és valóban megtalálom a kedves kis virágok termőhelyét. Estébe hajlik az idő, ilyenkor a sárga szirmok mögött kéknek mutatkozik a zavaros víz.

Észre sem veszem és máris rám esteledik. Kis ügyeskedéssel a lenyugvó Nap is a képre kerül.

És, ahogyan a virág megjósolta, másnap délután egy gólyapár is megjelent a vizenyős turai réten. Szaporán kapdosták el és nyelték le a békákat, melyeket csak ők láthattak.

Sokáig figyeltem őket. Szerencsémre egyikük olyan helyre sétált, ahol különösen szépnek mutatkozott a fénypászmákkal megvilágított üde zöld tavaszi rét.

A másnap útba ejtett közeli kisváros gólyafészkén csupán egy madarat láttam.

Féllábon állva nézelődött, mintha a párját várta volna. Néha izgatottan felborzolta torok tollait ...

... sőt néha fejét hátra hajtva kelepelt is egy sort.

A Nap már lenyugodott és a párja mégsem tért haza. A magányos gólya csalódottan kuporodott le a fészekben, én meg haza indultam.

Egy másik belvízen a réti kakukktorma borult virágba. Egy-két napja jártam arra és akkor még nyomát sem találtam a virágoknak.

A jövőre gondolva az itatómat kitakarítottam, felújítottam és friss vízzel töltöttem fel. Jöhetnek az inni vágyó madarak!

Tavaly sok fácán járt a lesemhez, de a tél folyamán valamiért elszoktak onnan. Még most is bőven szóróm a kukoricát és a napraforgót, de csak egyetlen kakas tett nálam futó látogatást.

Az utóbbi napok szinte nyarat idéztek, napsütés és kellemes meleg örvendeztetett meg embert, állatot. A szőlőt metszettem a kertben. Amikor délután megnyitottam a kertkaput, a ruhámmal majdnem lesodortam egy, az átmelegedett deszkákon napfürdőző zöld gyíkot. A kis állat nem ijedt meg, helyben maradt. Le kéne fotózni! De vajon megvár-e? A gép a kocsiban, a kulcsa a szobában... Futás! Pár perc múlva a masinával a kezemben tértem vissza és a kicsi hüllőt az előbbi helyén találtam. Gyorsan kattintottam és csak azután vettem észre, hogy milyen furcsa, kicsavart pózban lóg a gyík a lécen.

Három lába a levegőben és csupán a negyedikkel kapaszkodik.

Más szögből is ugyanezt tudtam megállapítani.

Közelebb óvakodtam, fotóalanyom nyugodtan tűrte.

A gyíkocska megunta a függeszkedést és a keresztlécre csusszanva tett pár lépést.

Még ekkor sem vette sietősre, ...

... de azért szép nyugodtan lehuppant a földre és szinte álmos lassúsággal megindult a ház sarka felé. Követtem, arra várva, hogy kiérjen az árnyékból és újra lefotózhassam. Felmászott az ereszre kúszott vadszőlő leveleire, de itt már nem engedélyezett több felvételt: fajára jellemző fürgeséggel tűnt el a levelek rejtekében.

Különös találkozás volt és érdekes fotótéma. Jól jött ebben az ínséges, témahiányos időben.