Határjárás

Még alig múlt el a február, de a kellemes, tavaszt idéző március eleji napok már ismét hajnali fotós sétákra csábítanak. Igaz, hogy a rétek még kopárak, de a vetések már ígéretesen zöldellnek. A sár miatt csak gyalogosan tudom felkeresni kedves vadászterületemet.
Az egyik pirkadatkor ahhoz a lankás gabona táblához igyekeztem, ahol legutóbb őzeket sikerült meglepnem a kelő Nap fényében. Amint most a dombtetőről kelet felé tekintettem, csak egy komótosan ügető mezei nyulat pillantottam meg.

A gyenge fényben és a nagy távolság miatt alig vettem észre a bálák tetején szimatoló rókát. Hosszasan szöszmötölt, forgolódott és többnyire csak a hátát mutatta.

Hogyan kerülhetnék közelebb hozzá? Megint ez járt a fejemben, pedig számtalan eset bizonyította, hogy a nyílt terepen szinte sehogy. A vöröske le is ugrott a bálákról és eltűnt a szemem elől. Még meg sem indultam feléje és máris észrevett volna? De nem! Újra előkeveredett és a kaszált réten átvágva indult tovább zsákmány reményében. 

Még néhány távoli kép, amíg aztán valóban felfedezett és elpucolt. Sohasem tudok túljárni a rókák eszén! Csak távolról látom őket, közeli képekre nem adnak esélyt.

Az őzekkel nagyobb szerencsém van. Most is elém került egy kisebb csapat és szépen mutattak, ahogyan keresztülvágtattak a dombtetőn. Az egyik suta valósággal szárnyalt...

Visszaúton ellenfényben tűnt fel egy vetésen átvágó őzbak.

Már hazafelé tartottam, amikor a belvizes tavacska felé tekintve megláttam három, leszállni készülő nagy madarat.

Hattyúk! Hattyúk Turán!

No, ezeket megnézem közelebbről is! - gondoltam és a víz felé vettem az irányt. A hófehér madarak már békésen úszkáltak.

Persze, ahogyan közeledtem, ők szép nyugodtan egyre távolabbra eveztek. Szerencsére nem volt a nyakukon a csúf, számozott sárga szalag jelölés. Ezek szerint ők még nem kerültek ember kezébe. Igazi vadhattyúk voltak!

Jól érezhették magukat az alkalmi pihenőhelyen, egyikük még a tollazatát is rendezgette.

Szerettem volna, ha szárnyra kapnak, de nem zavartatták magukat. Mivel az ingoványos talajon nem kerülhettem közelebb hozzájuk, magukra hagytam őket az alkalmi hattyúk taván.

Évek óta szeretnék vízi madarakat fotózni. Jártamban-keltemben, autós útjaimon keresem a kiöntéseket, szikes tavacskákat, ahol felüthetném a lessátramat. Nos, ebben az évben ilyeneket nem igen találok. A néhány turai pocsolyát különösen szemmel tartom, de még nincsenek rajtuk madarak. Eddig egyetlen szürkegém mutatkozott az egyik vizenyős réten.

Jöhetnének mielőbb, mert a sás egyre nő és a víz is egyre fogy! 

Egy másik reggel újra visszatértem a hattyúk tavához. Egy bizalmatlan nagykócsagot riasztottam fel, már jó magasra emelkedett, mire lövéshez jutottam.

Egy népes bíbic csapat állomásozott a parton. Ők egy kicsivel türelmesebbek voltak.

Néhány további lépés feléjük és már ők is szárnyra kaptak.

Éppen a bíbiceket figyeltem, amikor egy holló pár nászrepülésének is tanúja lehettem. Nagy hangoskodással, bravúros műrepülő figurákat bemutatva húztak át felettem.

A fenyőrigók népes csapatai még itt vannak, többnyire a réteken bogarásznak. Szinte megközelíthetetlenek. A legéberebbek korán felröppenve viszik magukkal az egész sereget. Ez a rigó egy öreg diófa ága-boga között még biztonságban érezte magát egy kép erejéig.

Amint a mellékelt fotók mutatják, a gyalogfotós számára nem sok babér terem mostanság, legfeljebb csak távoli képekre futja. Mégis menni kell, mert odahaza, a fotelban ülve még ennyi élmény sem adódna.