Talán meghökkentő a cím, hiszen ezt a közhelyet leginkább szexológusok használják, semmint természetfotósok. Mindenki megnyugtatására gyorsan leszögezem, hogy én az őzbakok agancsára vonatkoztatom. De erről majd később...
Most inkább folytatom őzes élményeim sorolását, melyekben nagy szerepe van a csodás hajnaloknak. Legtöbbször magammal viszem a kis fényképezőgépemet, hogy a táj szépségeit is megörökíthessem.
Az örvendetes lehűlés egyik alkalommal őszies körülményeket teremtett.
A derengésben egy furcsa agancsú bak bukkant fel.
A kelő nap fénye gyorsan áttörte a ködöt, de a réteket még köd ülte meg.
A nyárfa lombján áttörő fény kápráztató csodája olyan lélekemelő volt, hogy szinte vallásos áhítatot éreztem. Hiába no, éveim számának gyarapodásával egyre érzelmesebb, sőt érzelgősebb leszek.
Nincs mit szégyellnem, hiszen a kis gép keresőjén keresztül valósággal földöntúli fényekben láttam a tájat.
Aztán persze észrevettem, hogy a köd utáni nagy nedvességben finom pára réteg került a lencsére.
No, de vissza az őzekhez!
A letarolt repce földön egy keresgélő bak került elém. Jó testi felépítése dacára kicsike agancs kezdeményeket hordott a fején.
Távolabb egy suta és egy újabb bak tűnt fel, furcsa, felemás aganccsal, de nagyon távol legelésztek. Egy fűz bokorba álltam, várva, hátha közelítenek. Azok ugyan inkább mentek, mint jöttek, de álcázásomnak köszönhetően egy barna réti héja egészen közel repült hozzám.
Egy következő borús, szemerkélős hajnalon sikerült meglepnem egy ugyancsak csökevényes agancsú, de korosabbnak kinéző bakot.
Távolabb egy fiatal őzbak keresgélt. Megfújtam a sípot. Némi tétovázás után megindult felém, amikor a domb túloldaláról egy másik, komolyabb agancsos érkezett. Ekkor ért a meglepetés: a kis bak elzavarta a nagyot, mindketten eltűntek a domb mögött, de aztán visszatért a győztes. Csak egy rossz képre futotta a tudományomból, de azért látszik, hogy kicsi agancskái dacára jól fejlett, komolyabb hím lehet.
Jó távolra kalandoztam és egy éppen leheveredő, sutát kísérgető bakot vettem észre. Szegény csak egyszárú homlokdíszt viselt, talán egy csatában törte le a hiányzót.
Nem tudtam kivárni, amíg befejezik a pihenést, mert eleredt az eső. Kénytelen voltam elugrasztani őket.
Elneveztem Unikornisnak, remélem, látom őt még akcióban is.
Hazafelé tartva távolról ugyan, de megláttam a korábban megfigyelt, Felemásnak elkeresztelt bakot. Most már tudom, hogy hol keressem őt meg a sutáját.
Akkor most már végre kibököm, miért is választottam a címet? Azért, mert számomra agancsa méretétől, alakjától, hosszától, vastagságától függetlenül mindegyik bak kedves és szívesen látott fotóalany. Nem vadász vagyok, aki minél szebb és értékesebb trófeára vágyva űzi a vadat. Bár, amint hallom, mostanában a vadászok a különleges, felemás, torz agancsokat többre tartják, mint a szabályosakat.
Mindenesetre feltűnő, hogy idén mindeddig csupa fejletlen, hibás agancsú őzbak került elém. Talán romlik az állomány? Vajon nem kellene a vadászoknak jobban selejtezniük?
És az őzek vajon egyetértenek a címbéli állítással? Az eset, melynek tanúja voltam, azt példázza, hogy a vetélkedő hímek között inkább a testi felépítés a döntő, mintsem az agancs.
Az viszont jelez valamit, hogy a kicsi agancsúak egytől egyik facérak voltak, csak Unikornis és Felemás járt jegyben. Lehet, hogy a sutáknak mégis számít a méret? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése