Szarvasos hétvége

Van egy szarvasairól híres hely Somogyban, amelyről hallottam, olvastam és ahová régen szerettem volna eljutni, de eddig még nem jött össze. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor Cs. Laci barátom meghívott oda egy hétvégi fotós kirándulásra. Nem is akármikor, hanem a szarvasbőgés derekán. Nekem csupán annyit kellett tennem ezért, hogy "elrágjam a pórázt" (ahogyan ezt egy munkatársam szokta volt mondani), azaz megszerezzem a feleségem engedélyét a pár napos eltávozásra.:) Az utazást, szervezést Laci intézte, én csak a gondtalan kísérő szerepét alakítottam. A csúnya esőből éppen csak az úti célunk közelében keveredtünk ki, szombaton három óra tájban borús ég alatt indultunk a vadászterületre. A kiszemelt lesre azonban nem juthattunk el, merthogy többen üldögéltek már odakint. Nem, nem vadászok hanem ... fotósok! Méghozzá "fizetősök", akik már napok óta kijártak. A fővadász végül egy másik helyre kalauzolt bennünket.

Dimbes-dombos táj, színesedő erdő és távoli bőgés fogadott bennünket a magaslesen. Kisvártatva kiballagott egy bika a sűrűből, majd vissza is tért oda. Olyan messze volt, hogy még a teleobjektíven keresztül is csak tájkép készülhetett. 

A bőgés vándorolt a sűrűben. Ki lehetne csalni a bikát, ha tudnék bőgni, de sajnos nem tudok. Hoppá, a telefonom viszont tud - jött a felismerés és nem nagy meggyőződéssel ugyan, de játszani kezdtem a gyenge hangot. Nocsak, a bika válaszolgatott! Vagy egy órán át tartott ez a felelgetős játék. A bőgés közeledett, majd ismét kijött a bika, éppen felénk tartva. 

Még bőgött is! Végre egy közeli, bőgő bika! Örömöm határtalan volt.

Ellenfél hiányában a lest megkerülve ismét visszatért a sűrűbe. Ki hitte volna, hogy ezzel a hitvány kis hanggal manipulálni lehet egy ilyen hatalmas állatot? Pedig lehet, erre a későbbiekben is volt példa. Már ez is óriási siker volt és még előttünk áll másfél nap! Joggal reménykedtünk. 

Már leszállt az est. Laci leoltott fényszórókkal végigvitt a tenyészállatok völgyén. Néhány kiváncsiskodó állt a sötétben a kerítés mellett és hallgatta a bikák bőgését, agancsaik csattogását. Kivételes élmény volt, mintha a természet rejtett titkaiba pillanthattunk volna be pár perc erejéig. Vasárnap hajnalban visszatértünk. Éppen jókor, mert néhány bika a domb peremén bőgve vonult át, miközben a kelő nap rózsaszínre festette a felhőfoszlányokat.

A gyönyörű reggeli napsütésben feltárult előttünk a völgy minden szépsége. Csupán a kerítésen túl kellett tekintenünk és olyan jeleneteket láthattunk, mint még soha. ( Helyesebben szólva ez csak rám vonatkozik, Laci látott, sőt fényképezett is már ennél szebbeket.)

A vadászterületen megint nem volt szerencsénk, a mindenütt jelenlévő fotósok - micsoda népség! :) - az előző napokban valósággal leharcolták a hatalmas területet. Többen autóval parkoltak odabenn, keresztül-kasul gázoltak át a lesek között, a változó irányú élénk szél beterítette szagokkal a réteket és az állatok nem mutatkoztak. A bőgések messziről, az erdők belsejéből hallatszottak. A nap végén még láttunk két bikát, amint kióvakodtak a legelőre, de egy hányaveti fotós éppen akkor méltóztatott a réten átvágva az autójához fáradni és ezt a szarvasok nem vették jó néven.

Szerencsére a dombnál még éppen elcsíptük a bikák esti vonulását. Egy szép állattal kölcsönösen megbámultuk egymást. Én csodálattal néztem őt, de hogy ő mit gondolt rólam, azt nem tudhatom...

A hétfő délelőtt kevés sikert hozott. Hajnalban a lesre tartva óvatlanul megugrasztottunk egy fekvő bikát - a sötétben ő előbb látott meg minket, mint mi őt - aztán láttunk még két fiatalt, szedtünk egy szatyor csiperkét, de leginkább a festői zselici tájban gyönyörködtünk. 

Összességében nagyszerű fotós kirándulást tettünk, ennyi szépséges szarvast még álmomban sem láttam ezelőtt. Köszönöm Laci!