Mese a vízparti hársról

Gyanítom, hogy a horgászok, a vadászok és a természetfotósok némelyike nem éppen a feltétlen igazmondásáról híres, különösen, ha az irigyelt zsákmány megszerzésének helyéről kérdezik őt a kevésbé szerencsések. A válaszok többsége inkább a fantázia világába tartozik, különösen egyes internetes fórumokon. Hétvégi képeim történetének felelevenítésekor ezúttal én sem ragaszkodom a puszta tényekhez, legyen ez most egy meseszerű változat!

...

Egyszer volt, hol nem volt, a Dunakanyar közeli szigeten élt egyszer két ember, akik kenyerük javát már megették és szabad napjaikon együtt jártak fotózni. Valaha csodás élményekben volt részük, mert az erdők-mezők bőven kínálták fényképező masináik elé szépséges vadjaikat, madaraikat. Mára azonban oda lett a bőség, hosszú ideje már nem hogy őzet, de még nyulat sem láttak és a madarak többsége is elkerülte őket. Csak a jégmadarak maradtak hűségesek a folyton változó vizű kis holtághoz, vadászatuk közben néha megültek a száraz ágakon, de ilyen képekkel már tele volt a két öreg tarisznyája. Mit kéne tenniük, hogy a kék szépségekkel együtt ezúttal a nekik oly kedves őszi hangulatot is megörökíthessék? - tanakodtak. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy nagy hársfára találtak, melynek aranyba hajló ágai a víz fölé nyúltak. Ez jó lenne, csak a jégmadarat kellene ráültetni a legszebb kicsi gallyra!- gondolták. A fa alatt egy kis kunyhót állítottak és oda elbújtak. Vártak, vártak, varázsigéket mormoltak és egyikük előhúzott a kebeléből egy hangcsiholó szerszámot. No kia? -jelentkezett az álmából felébresztett szerkezet és az öregember utasítására a jégmadár dalát kezdte játszani, de olyan élethűen, hogy azt még egy arra járó igazi madár is elirigyelte. Repült néhány kört, eleinte mindig máshová telepedett, de a hangutánzó éneke egyre közelebb csalta. Egy helyben repdesve hallgatózott, majd végre valahára rászállt az ágra, éppen oda, ahová a két öreg kívánta. Ezek persze nagyon megörültek és boldogan kattogtattak.

A szépséges kék madár hamarosan odébb állt, de a hangok tárházának csábító zenéje oda hívta a társát is, amelyik egy másik ágacskát választott pihenőhelyül. Ezzel teljesült az emberek második kívánsága is.

A két öreg fotós nem tudott betelni a kedves kis madarak közelségének nagyszerű érzésével és csak vártak tovább telhetetlenül. A reggel még bágyadt fény egyre keményedett, a nap már nyári forróságot árasztott, a víz színe is megváltozott, de embereink még maradtak. Hálából a jégmadár ismét meglátogatta őket.

 Beült a fényözönbe és ezzel a harmadik kívánságukat is teljesítette.

A két öreg belátta, hogy ennél többet már nem kívánhat a madaraktól, összepakoltak, szedték a sátorfájukat és haza indultak. Otthon elővarázsolták a képeket, gyönyörködtek bennük, más embereknek is megmutatták, hogy azok is örüljenek és boldogan éltek tovább szépséges szenvedélyüknek.

Aki nem hiszi, járjon utána!