Babona

A nagy árvíz után végre kedvezően alacsony vízszint alakult ki a Dunán, a kis holtágban éppen csak csordogál a víz.

Ennek örömére szombat reggel jégmadarazni indultunk Tamással, jóllehet tavaly ősszel láttuk ott utoljára őket. Nem mehettünk biztosra, de rábeszéltem a barátomat, hogy a felderítést rögtön lessátorból végezzük, hátha mindjárt első nekifutásra bejön a madár. Talán csak egy fél óráig kellett várakoznunk és "boldogságunk kék madara" beröppent és helyet foglalt a neki szánt beülőn. Igaz, nem maradt sokáig, hamar tovább repült, mintha ő is csak terepszemlén lenne, de azért ez a két kép elkészülhetett.

Vasárnap már a jégmadarak jelenlétének biztos tudatában jelentünk meg ismét ugyanott. A bevált beszálló fát időközben valaki eltávolította, talán egy horgásznak lehetett útjában. Sebaj, gyorsan pótoltuk az ágat és elhelyezkedtünk. Szinte azonnal jött is a jeges, szállt a kijelölt leszálló helye felé, de ott landolás helyett hirtelen átstartolt és eltűnt a szemünk elől. Valami megijeszthette. Tíz perc múltán megismétlődött a megriadással végződött leszállási kísérlet. Ezúttal viszont véglegesen elszállt a madár! 

A hosszú várakozás közben a korábbi évek sikeres fotózásairól nosztalgiáztunk Tamással, felemlegetve a régi szép időket, amikor egy egész jégmadár család akciózott errefelé. Eltelt egy óra. 

-Talán az árvíz miatt oda lett az idei fészekalj, biztosan elöntötte a víz a fészküket! - gyártottuk a katasztrófa elméleteket a nagy csendesség láttán. Újabb fél óra és még átrepülőben sem láttunk jégmadarat, csak a szúnyogok röpködtek körülöttünk, alig győztük őket hessegetni, az összecsukható szék pedig egyre inkább törte az alfelünket. Az unalom és a kényelmetlenség már a távozás gondolatát vetítette elénk.

-Azért fél kilencig még maradjunk! -javasoltam, bár énrám még egy délelőtti családi program várt. Hol volt már a kezdeti optimizmusunk, a nagy magabiztosság?! És hol van a jégmadár? Pedig az üres beszálló ág egyre szebb fényben árválkodott előttünk. 

-Én már egyetlen ülős képpel is beérném...- kezdtem alább adni a várakozásomat, de a várva-várt jeges csak nem jött.

-Nyolc óra huszonhét -jelentette be Tamás és már kezdte volna bontani a felszerelést.

-Emlékezz a dám bikákra! - feleltem, felidézve egy közös ballépésünket, amikor a kitűzött idő előtt jöttünk le a lesről, aztán messziről láttuk, hogy egy egész rudli váltott át a lesünk közvetlen közelében. Azóta én babonásan kivárom az előre elhatározott időt az utolsó percig és ez már jó néhányszor bevált.

Talán csak egy perc maradhatott a határidőig, amikor meghallottuk a jégmadár cincogás szerű, vékonyka hangját és megláttuk a madarat, helyesebben szólva a madarakat! Négy gyönyörű kékfrakkos szépség telepedett a közelünkbe, egy egész család! Vagy húsz percig mozogtak körülöttünk és mi boldogan fényképeztük őket! A különleges "fotós babonám" tehát ismét működött! 

Az átélt érzelmi hullámvasút csúcsán, egy újabb nagyszerű élménnyel gazdagabban, elégedetten idéztük fel a két nap történéseit, miközben hazafelé hajtottunk. 

- Vigyázz, egy fekete macska! -kiáltott Tamás. 

- Ugyan! Nem vagyok én babonás! - válaszoltam, de azért egy leheletnyit csak ráléptem a fékre. :)