Emlékezés csillagfényben

Régóta szerettem volna már csillagjárást fényképezni. Az elmúlt három kristálytiszta éjszakán erre volt is lehetőségem. A helyszínt rég kinéztem már: egy magányos tölgyfa környékét a termőföldek közepén, ahová csupán egy földút vezet. Fogtam hát a felszerelésemet és megkezdtem tanulmányaimat, merthogy egy felvétel nem elég ám a jó képhez, az e téren tapasztalatlan fotóst több meglepetés érheti. Nem sorolom ügyetlenkedéseimet, botladozásaimat. Olyan is volt, hogy az egyébként jónak ígérkező hosszú idejű felvételt reflektorozó repülőgép húzta keresztül a szó szoros értelmében.

Különleges élmény órákig magányosan állni a sötétben, a puszta közepén, mindentől és mindenkitől távol, a hidegen szikrázó csillagtengerrel beborítva. A csillagokat szemlélve érzékelni a mérhetetlen távolságokat, tömegeket, elképzelni a gigantikus csillagközi tereket, felfogni a világmindenség határtalan nagyságát, szemben a mi kicsinységünkkel. Belegondolni, hogy mióta is van úton az éppen a szemünkbe csillanó fénysugár, rádöbbenni az örök idő végtelenségére és a mi időnk végességére. A világegyetem hatalmasságát szembe állítani a mi porszemségünkkel. És vajon igaza van-e a vallásnak, vajon van-e egy hely a csillagok között, vagy azon túl, ahol a lelkek találkoznak?

Ekkor villant belém a gondolat, hogy néhai hitvesem, leányaim édesanyja, szeretett Katám napra pontosan tíz évvel ezelőtt hunyt el. Véletlen csupán, hogy éppen most állok itt a csillagok alatt?

Ezt a korántsem tökéletes, de mégis legjobbnak mondható csillagforgós képemet az ő drága emlékének ajánlom.