Kell egy les...

Régóta tudom, hogy az eredményes természetfotózáshoz ajánlatos gondoskodni egy állandó lesről, amelyet az állatok megszoknak és a táj részeként elfogadnak. Persze nem árt az sem, hogy kellően rejtve legyen és ne szúrjon szemet a rongálóknak. Kissé megkésve, de sikerült egy megfelelő helyet találnom a turai határban. Miután a helyi vadászok jóváhagyását is megszereztem, hozzáfogtam az építéshez. Pár szál hulladék deszka, egy tekercs nádszövet, PVC padló anyag a tetőnek és egy darab tükrös üveg - ezek voltak a kellékek. Pár napja elkészült a nagy mű: íme.

Természetesen az állatokat a les elé is kell csalogatni. Erre való az etetés: pár csirke far-hát az ölyveknek, némi kukorica a fácánoknak és napraforgó mag a kis madaraknak. A többi már csak türelmes várakozás és némi szerencse kérdése.
Az első kiülésnél csak egy véletlenül odatévedt agancs nélküli őzbak volt az egyetlen "zsákmány".

Másodszorra a kezdődő hóesésben már egy csapat szajkó szórakoztatott. Ők több hullámban érkeztek és egymással versengve minden csalit megdézsmáltak.

Örültem a szajkóknak, de leginkább az ölyvre vártam. Az ölyv viselkedése lesz az igazi próbája a lesemnek. Ha az éles szemű ragadozó madár átlát az üvegen, akkor kár tovább kísérleteznem. Közben a kavargó porhó kívülről eléggé belepte az ablakot és ablaktörlőt elővigyázatlanul nem építettem be. Sőt központi fűtés sincs a lesben, így a második óra után már eléggé dideregve gondoltam a nem túl dicsőséges közeli hazamenetelre.

Ahogyan az lenni szokott, akkor jelent meg az ölyv, amikor már nem is számítottam rá. Oldalról érkezett, karmai között egy frissen fogott pocokkal! Sajnos, nekem háttal ült le, félig takarva. Pillanatok alatt bekebelezte a zsákmányát, a sebtében készített képen csak a kicsi rágcsáló véres maradványai látszanak a madár csőrében. Ezt a képet inkább nem mutatom. Másodszorra viszont fellebbent a beszálló ágra, ott talán csak azt ellenőrizte, hogy a szajkók hagytak-e valamit a jéggé fagyott csirkéből és máris újra magasba emelkedett.

A történteket úgy értelmezem, hogy a madár saját területének tekinti a les környékét, hiszen oda hozta és ott tépte szét a zsákmányát. Úgy látszik, hogy amíg pocok lesz, addig a hideg csirkét csak vész tartaléknak hagyja. Jobb neki a friss hús, mint a mirelit. :)
Hát röviden ennyi a lesem eddigi története és be kell valljam, hogy ez a kezdet bizakodóvá tesz a jövőt illetően.