Kócsag a város szélén

A gyönyörű fehér madarakat régóta szerettem volna közelről fotózni. Elutaztam értük a Kis-Balatonra, a Tiszához, de még a Fertő tóhoz is. Eleinte a vizek mentén kerestem őket, de meglepetést okozott a felfedezés, hogy ősszel a letarolt kukorica földeken inkább megtalálhatók. Később a sziget lucernásaiban, legelőin is megláttam néhányukat. Órákat ültem lesben miattuk a lehalászott tó partján, várva, hogy a közelembe tévedjenek. Mindhiába, mert mindeddig csak távoli képeket készíthettem a gyanakvó, éber madarakról.

Ezért ért meglepetésként, hogy pénteken Tura külvégén autózva, közvetlenül a műút melletti vizes árok túlpartján egy szép nagykócsagot pillantottam meg. Egy fotós cimborám is velem volt, hitetlenkedve néztük az elsuhanó autókra, siető gyalogosokra ügyet sem vető, nyugodtan sétáló madarat. Kaptunk volna a fényképezőgépünk után, de mindketten otthon hagytuk azt. ( Micsoda felelőtlenség! ) Csak a telefonunkkal csináltunk néhány emlékképet, miközben persze felriasztottuk a kócsagot. A hazaúton végig azon sopánkodtunk, hogy micsoda ritka lehetőséget szalasztottunk el. Ilyen alkalom nem lesz többé!

Odahaza természetesen elmeséltem a feleségemnek a dolgot. Ebéd után menjünk vissza, hátha ismét ott lesz a madár! - indítványozta optimistán az asszony. Hittem is, meg nem is, mindenesetre a fényképezőgépeimet betettem a kocsiba és a kisebbiket az ölembe véve újra a külvég felé kormányoztam a kocsit.

És mit ad az ég: az árokból újra előkerült a madár, de nem repült el! Tollazatát megrázva tűrte, hogy lefényképezzem.

Erre már vérszemet kaptam, jó lenne a nagy géppel is képeket készíteni! Továbbhajtottam, majd tisztes távolságban helyet cseréltem az asszonnyal, kézbe véve a jobbik masinát. Óvatosan hajtottunk visszafelé. Szerencsére még ott volt a kócsag. A lehúzott ablakon át fotózni kezdtem.

Komótosan odébb sétált és mi lassan követtük, majd megálltunk vele szemben. Mindíg mondom, hogy a kocsi a legjobb lessátor, a madarak nem félnek tőle. A kócsagom ugyan kissé távolabb húzódott, de nem repült el, hanem a tollazatát kezdte rendezgetni.

Még a füle tövét is megvakarta.



Csaknem fél órán keresztül hagyta magát fotózni, de persze nem jött közelebb. Egy utólag kinagyított portrét azért mutatok. Tetszik az a zöld szín a csőre és a szeme között.

Álló kocsink mellett jöttek-mentek az autók és a gyalogosok. Egyszer aztán megelégelte az érdeklődést a kócsagunk és néhány szárnycsapással búcsút intett.

A feleségemnek köszönhetem ezt a nagyszerű fotós élményt. Ha ő nem olyan bizakodó, akkor meg sem fordul a fejemben, hogy a kócsaggal való első hihetetlen találkozás után még van értelme visszamenni. Példátlan szerencse, hogy egy napon belül három különböző időpontban is lefényképezhettem ugyanazt a madarat, amely nyilvánvalóan egészséges, hiszen repülni képes. Hogy hol szokott az emberekhez ez a kócsag? Ez talán örökre rejtély marad. Egy biztos, ma már hiába kerestem ugyanott...