BUÉK!

Szép téli nap

Ma délelőtt kristálytiszta, csikorgóan hideg idő volt. Etetni indultam a leshez és csak a városon kívül ötlött a szemembe, hogy milyen gyönyörűek is a zúzmarával megrakott fák!

A lesnél nem volt nagy élet, így aztán a Galgához kanyarodtam.

A híd vaskorlátját vastag zúzmara réteg takarta.

A Galga még nem fagyott be, de a partok mentén már látszott a jegesedés.

A fehérbe öltözött szamárkórók jól mutattak a vakító kék ég előtt.

A kis fenyves liget fái szintén roskadoztak a hótól és a dértől.

A reggeli hólapátolást is számítva legalább három órát töltöttem a szabadban a déli harangszóig.

Délután szánkózni vittük az unokákat a távoli dombhoz. Nemcsak, hogy egész úton húzatták magukat, de még jó néhányszor le is kellett csúsznom velük a dombról. Ez még nem lett volna baj, de mindannyiszor vissza is kellett másznom a starthelyre, aztán hazafelé ugyancsak a szánhúzó szerep jutott nekem. Hiába érzem magam fiatalnak, öreg csontjaim bizony megérezték a mai nap szokatlan igénybevételét. De még tagjaim sajgása sem tartott vissza attól, hogy meglessem ennek a ritka szép téli napnak fényt adó égitest ködbe hanyatlását.

Keressük a napot!

Egész délelőtt havazott, csak délután állt el a hóesés. Sokadik kört tettem a hólapáttal az udvaron, amikor észrevettem a sárga felhőkön átderengő fényt. Nézzük meg a naplementét! - hívtam a páromat egy kis romantikus autózásra. Alig indultunk el, az égitest máris elbújt egy nagy sötét felhő mögött. Csalódottan mentünk tovább, de azért még reménykedtünk.

És valóban: a felhő alól hamarosan előtűnt a vörös korong. Éppen jókor! Megálltam és a kocsi mellől kezdtem fotózni.

Hótaposó csizmám jó szolgálatot tett, amikor a mély hóban leereszkedtem az út menti völgybe, hogy néhány nádszálat komponáljak a képbe.

Mire visszaértem a kocsihoz, a nap már a látóhatár alá bukott.



Tán egy perc sem telt el és már alig látszott valami a napkorongból. Akkor még fel sem tűnt az alakuló égi jelenség.

Párszáz méterrel odébb viszont már teljes pompájában csodálhattuk a különleges naposzlopot. Azelőtt sosem láttam még ilyet!

Érdemes volt abbahagyni a hólapátolást - azt a hazatérésünk után is ráértem befejezni - mert ismét gyönyörűséget láttunk. Jó lenne mindig így megérezni és kihasználni a kínálkozó ritka lehetőséget, hogy az egyhangúság unalmából kiszakadva lélekemelő élményeket élhessünk át! Amíg még lehet...

Mai képek a lesről

Ma a kis madarak szórakoztattak. Először is egy magányos erdei pinty keresgélte az etetőről kiszórt magokat.

Kivételesen a citromsármány is egyedül érkezett.

A cinkék bezzeg csapatostul sürögtek-forogtak, de jól fotózható helyre csak ez a kékcinege ült be.

A verebek egyenesen kisajátították a napraforgós etetőt.

A fenyőágon a jóllakott szajkók is szívesen üldögéltek.

Az egerészölyv nem indokolta elfogadhatóan a távollétét, hiányzását igazolatlannak minősítem. :)

Áldott karácsonyt mindenkinek!

Karácsonyi rózsa

Az olvadás hatására előbukkant a piszkos hó alól és újra virít a kertben az a hunyor-féle virág, amelyről "cukormáz" című bejegyzésemben írtam. Túlélte tehát a kemény fagyokat a hótakaró alatt. Legutóbb egy újságban karácsonyi rózsának nevezték, ezek szerint méltán.

Az útonálló

Délelőtt a lesnél jártam egy kicsit rendezkedni. Már hazafelé autóztam, amikor az aszfaltút erdei szakaszán feltűnt előttem egy lopakodó üzemmódban, az úr felett pár centi magasan repülő ragadozó madár. Pár gyors szárnycsapás, majd siklórepülés... Ráismertem: karvaly!

Leült az út szélén. Nosza, én is megálltam biztonságosnak vélt távolságban és felkaptam a kéznél lévő kis fotómasinámat. Bár messze volt a madár, kattintgatni kezdtem.

Kis idő múlva újra közelebb repült és leszállt. Talán inni készül valamelyik pocsolyából?

Az autóra ügyet sem vetve még közelebb szállt és megint leült, de visszafelé tekintgetett.



Újra távolodott, majd visszaszállt. Nyilvánvalóan az út mentén cirkált. Nem időzhettem tovább, elindultam. A karvaly előttem repült, de nem hagyta el az utat, csak mindig odébb ült. Reméltem, hogy bevár és készíthetek róla egy közelebbi képet, de erre nem volt módom. A város szélénél végképp szem elől veszítettem.

Csak itthon, a számítógép előtt vettem észre a képeken a kiszóródott kukoricaszemeket, melyek a kis énekes madaraknak kívánatos csemegeként szolgálnak.

A prédára éhes ragadozó madár nyilvánvalóan rájuk várt az út szélén, mint egy igazi útonálló.
Ez volt a furcsa viselkedésének magyarázata. Nem bánnám, ha a lesem előtti ingyenkonyhát is felfedezné és modellt ülne nekem néhány közelképhez. Az sem lenne baj, ha a párját is hozná! :)

Madarak a ködben

Az év leghosszabb éjszakájának elmúltával fényszegény, ködös reggelre virradtunk. A nem éppen fényképezésre csábító körülmények dacára a leshez mentem, mert nagyon izgatott, hogy használt-e az etetés a madárforgalomnak? A sötétített üvegen kipillantva még lehangolóbb volt a ködös berek, de a gyorsan olvadó hó még tartotta magát és jó hátteret ígért az esetleg betérő madarak képeihez.

Először a citromsármányok és a verebek csapatai érkeztek és a földről kezdték szedegetni az elszórt magokat. Mindig elcsodálkozom, hogyan képes lenyelni a sárga kismadár a csőréhez képest hatalmas kukorica szemet?

A verebek inkább a szotyit fogyasztották.



A szajkók ismét nagy ricsajjal jelentek meg és mindenevőként minden etetőt meglátogattak.

Nem kellett sokáig várnom az egerészölyvre sem, egyenesen a húshoz tartott és ott is maradt addig, amíg jól meg nem tömte a gyomrát.

Mialatt a városban élők szmogban fulladoztak, én a lesben tiszta levegőt szívtam, jól szórakoztam, elfogadható képeket készítettem és az enyhe időnek köszönhetően a lábam sem fagyott el. Jogosan érzem magam szerencsésnek, nemdebár?

Jégvirágok

Hogyan kell szép jégvirágokat növeszteni? Hozzávalók: nagy hideg kívül, rosszul fűtött helyiség belül és köztük egy gyenge hőszigetelésű, lehetőleg szimpla ablaküveg. Gyermekkorom téli reggelein sokszor volt alkalmam megcsodálni szeszélyes rajzolatukat, és leheletemmel megolvasztani őket, de mostanában már csak elvétve találkozom velük, például ma Horányban. Igyekeztem is megörökíteni néhányukat, de a valóságban valahogy mégis szebbek, mint a fotóimon...

Kell egy les...

Régóta tudom, hogy az eredményes természetfotózáshoz ajánlatos gondoskodni egy állandó lesről, amelyet az állatok megszoknak és a táj részeként elfogadnak. Persze nem árt az sem, hogy kellően rejtve legyen és ne szúrjon szemet a rongálóknak. Kissé megkésve, de sikerült egy megfelelő helyet találnom a turai határban. Miután a helyi vadászok jóváhagyását is megszereztem, hozzáfogtam az építéshez. Pár szál hulladék deszka, egy tekercs nádszövet, PVC padló anyag a tetőnek és egy darab tükrös üveg - ezek voltak a kellékek. Pár napja elkészült a nagy mű: íme.

Természetesen az állatokat a les elé is kell csalogatni. Erre való az etetés: pár csirke far-hát az ölyveknek, némi kukorica a fácánoknak és napraforgó mag a kis madaraknak. A többi már csak türelmes várakozás és némi szerencse kérdése.
Az első kiülésnél csak egy véletlenül odatévedt agancs nélküli őzbak volt az egyetlen "zsákmány".

Másodszorra a kezdődő hóesésben már egy csapat szajkó szórakoztatott. Ők több hullámban érkeztek és egymással versengve minden csalit megdézsmáltak.

Örültem a szajkóknak, de leginkább az ölyvre vártam. Az ölyv viselkedése lesz az igazi próbája a lesemnek. Ha az éles szemű ragadozó madár átlát az üvegen, akkor kár tovább kísérleteznem. Közben a kavargó porhó kívülről eléggé belepte az ablakot és ablaktörlőt elővigyázatlanul nem építettem be. Sőt központi fűtés sincs a lesben, így a második óra után már eléggé dideregve gondoltam a nem túl dicsőséges közeli hazamenetelre.

Ahogyan az lenni szokott, akkor jelent meg az ölyv, amikor már nem is számítottam rá. Oldalról érkezett, karmai között egy frissen fogott pocokkal! Sajnos, nekem háttal ült le, félig takarva. Pillanatok alatt bekebelezte a zsákmányát, a sebtében készített képen csak a kicsi rágcsáló véres maradványai látszanak a madár csőrében. Ezt a képet inkább nem mutatom. Másodszorra viszont fellebbent a beszálló ágra, ott talán csak azt ellenőrizte, hogy a szajkók hagytak-e valamit a jéggé fagyott csirkéből és máris újra magasba emelkedett.

A történteket úgy értelmezem, hogy a madár saját területének tekinti a les környékét, hiszen oda hozta és ott tépte szét a zsákmányát. Úgy látszik, hogy amíg pocok lesz, addig a hideg csirkét csak vész tartaléknak hagyja. Jobb neki a friss hús, mint a mirelit. :)
Hát röviden ennyi a lesem eddigi története és be kell valljam, hogy ez a kezdet bizakodóvá tesz a jövőt illetően.

Hó/bagoly

Helyesebben nem is hó, hanem inkább zúzmara volt a temetőkert bokrain, ahol az erdei fülesbaglyok pihennek az éjszakai műszak után. Gondoltam, hogy jól mutatnának a fehér környezetben, így meglátogattam őket a zimankóban. Hihetetlen, hogy toll ruhájuk mintázata még így is mennyire elrejti őket. Ha valamelyiküket felfedezed és közelítesz hozzá, hol itt, hol ott emelkedik fel nesztelen suhanással egy addig "láthatatlan" társa és tűnik el a szomszédos szomorú fűzfa biztonságában. Néhányukat azonban sikerült lekapnom az ágak szövedékében és elégedett vagyok a képekkel.

Fotóséta -10 fokban

Csikorgó hidegre ébredtünk. Gondoltam, járok egyet a friss levegőn a fényképezőgépemmel. A rég látott Galgánál kötöttem ki. A jéghideg vízben vadkacsák úszkáltak, mintha csak tavasz lenne. Jöttömre persze felrepültek, a fejem felett tettek egy kört, majd biztonságos távolban újra csak a vízre szálltak.

A ködös zimankóban vastag zúzmara lepte a növényzetet és a tereptárgyakat.

A víz feletti zsombékokon különösen szépre híztak a fehér kristályok.

Jó két órát sétáltam és gyönyörködtem a téli táj szépségében.

Kipirult arccal, elgémberedett ujjakkal és átfagyott lábbal tértem haza, mint önfeledt gyermekkori szánkózások után tettem valaha. És szinte ugyanazt az örömet éreztem...