A feláldozott gumicsizma

Sokan nem gondolják, hogy egy-egy jobban sikerült természetfotó mennyi munka árán készül el, mennyi sikertelenség, tévelygés, kudarc előzi meg? A rosszabb eset az, amikor nagy erőlködés árán  csak gyenge fotó készül és még kínos emlék is tapad hozzá.

Egy ilyen esetet mesélek most el.

Az elmúlt vasárnap hajnalán jégmadarazni indultunk Tamással a minden negatív rekordot megdöntött vízállású Dunára. A lezárt Vízmű területen ahhoz a kövezéshez tartottunk, ahol a barátom már többször tudott hódot fotózni és ahol legutóbb élénk jégmadár mozgást találtunk. 

Még alig derengett, amikor a sziklatömböket megmászva elfoglaltuk a leshelyünket a folyó kiszáradt medrében. Ezúttal a kis fényképezőgépemet is magammal vittem, hogy tájképeket készíthessek.

A Duna fölött köd gomolygott.

A part felé fordulva vártuk a napkeltét és a jégmadarakat.

A Nap persze nem sokáig váratott magára, ellentétben a madarakkal.

Az alsó kövezésen közben kormoránok és szürkegémek gyülekeztek.

Aztán a jegesek is megmutatták magukat, de csak átrepülőben, elénk nem ült le egy sem.

Az összehordott ágak között egyszer csak mozgolódás támadt. A hódok mocorogtak és társalogtak a maguk nyöszörgésszerű nyelvén, de hiába reménykedtünk, ki nem dugták volna az orrukat még mutatóban sem. 

Az idő csak telt és be kellett látnunk, hogy ezen a reggelen nem terem már nekünk babér, szedelőzködtünk. A partról szép kilátás nyílt Vácra és a Naszályra.

Bántott, hogy üres kézzel megyünk haza. Nézzük meg az alsó sarkantyún a gémeket! - javasoltam a barátomnak. Ő ráállt, így beültünk az autóba és a Dunával párhuzamos gáton pár száz métert lejjebb mentünk, majd ott kiszálltunk, leereszkedtünk a gátról és átverekedtük magunkat az erdősávon.

Kiderült, hogy jócskán túljöttünk a sarkantyún, vissza kellett ballagnunk az elapadóban lévő Duna sáros partján, hogy közelebb kerüljünk a szárítkozó kormoránokhoz.

Közben megszemléltük a hódok munkálkodásának bizonyítékait is.

Gumicsizmában caplattunk a Duna medrének félig szikkadt talaján, ott ahol normál vízállásnál csak csónakkal közlekedhettünk volna.

Már kattintottunk is néhányat a madarakra, de még messze voltak, sőt, egy bólya is belerondított a képbe.

Pár lépést tettem balra, hogy a bólyát kikerüljem. (Bár ne tettem volna!)

Még megvárom, hogy fölrepüljenek a kormoránok. - mondtam Tamásnak, aki visszaszólt, hogy jó, majd megriasztja őket. Egy helyben álltam. Vártam a pillanatot, amikor szárnyra kapnak és le kell nyomjam a gombot. A madarak nyugodtak maradtak, én pedig a fotózás izgalmában úgy elmerültem, hogy tényleg elmerültem... az iszapban. 

Mire feleszméltem, már bokáig süllyedt a lábam. Tamás, aki már a fáknál járt, szintén felismerte, hogy a bajban vagyok. Ne mozogj! - kiáltotta. Én persze próbáltam szabadulni. Nagy erőfeszítéssel sikerült kivennem a jobb lábamat, de közben a teljes súlyomat viselő bal még mélyebbre süllyedt. A part felé ismét letett jobb lábam ugyanúgy. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal a Duna foglyaként, nyakamban a fényképezőgéppel, zsebemben a telefonnal. Nem szabad elesnem, nehogy mindenem sáros legyen! - villant át az agyamon.

Hozzál ágakat! - kiabáltam a barátomnak, aki ezt már magától is megtette. Nem jöhetett a közelembe, nehogy ő is fogságba essen, így csak messzebbről próbálta hozzám eldobni a fadarabokat, de azokat nem értem el. Szaladt újabbakért és újabbakért. Végre megkaparintottam egy karvastagságú ágat. Próbáltam ásóként használni, de hiába. Közben Tamás már 4-5 méteres száraz ágakat hajigált felém. Végre egy újabb erősebb ág is a kezembe került és a kettőt magam előtt a sárba szúrva és azokra támaszkodva startoló síelő módjára próbáltam szabadulni. Hasztalanul. Már tizenöt perce küzdöttem és a helyzetem semmit nem javult.

Lépj ki a csizmából! - kiáltotta Tamás és én megfogadtam a tanácsát. A két botra támaszkodva sikerült kihúznom a zoknis jobb lábamat és azt a legközelebbi iszapban fekvő ágra helyeznem. A nagyobb felületen megtámaszkodva aztán a bal lábamat is kihúztam a csizmából és a gallyakon kötéltáncosként szökdelve biztonságosan partra értem. Tamás barátom segítségével megmenekültem. 

Ha ő nincs, rosszabbul végződött volna a kaland. Magamtól csak úgy szabadulhattam volna, hogy nyakig sáros leszek és tönkreteszem a gépet és a telefont. Vagy telefonon riasztanom kellett volna a katasztrófa védelmet, akik nagy feltűnés mellett, esetleg TV stábbal kiegészülve mentettek volna meg. És akkor ország-világ előtt magyarázhattam volna, hogy mit keres egy 70 éves ember a Duna iszapjában? 

Tamás hősies segítségének hála mindössze egy pár Duna medrében örök időkre elmerített gumicsizma bánja ezt a kalandot. De bevallom, azért a képért, amelyet ilyen kalandos módon készítettem az is túl nagy ár!