Végre megérkezett hozzánk a hó! Úgy vártam már, mint a gyerekek, csakhogy én nem szánkózni, vagy hógolyózni akartam, hanem a szarvasokat szerettem volna meglesni a behavazott erdőn. Reggelre öt centis fehér takaró borította a tájat és a fehér hókristályok tartósan megtapadtak a fák, bokrok ágain. Csak el ne olvadjon délutánig! - fohászkodtam és nem hiába. Megkaptam a fővadász engedélyét és izgatottan készülődtem a fotózásra. Igen ám, de van egy bökkenő: a szokott terepszínű ruházatom túl feltűnő lenne a nagy fehérségben. Valami fehér köpeny és sapka kellene! Azok persze nem voltak a ruhatáramban, kitaláltam hát, hogy szellem módjára lepedőbe burkolózom majd. Kedves feleségem viszont csak egy viseltes dunyha huzatot tudott adni e célra. Sebaj, az is megteszi! Sőt, jut belőle anyag az objektív és a gép álcázására is.
Egy aggodalmam még ezek után is maradt: a keleti szél, amely éppen ellentétes irányú, mint a leshelyen szükséges.
Fél háromkor már a hóval fedett széna bála mögött ültem kísértetlepelben, előttem az állványra tett gép. A mínusz három fokban nem fáztam, de időnként oldalról meglegyintette arcomat az a fránya keleti fuvallat.
Nemsokára megjelent a távolban egy szarvas borjú, amely néhány tehén távfelügyelete alatt bátortalanul közelebb óvakodott.
Aztán egy tehén is színre lépett.
Csakhamar kilépett a tisztásra egy tehén a nagyocska borjával. Sokáig egy helyben állva, gyanakodva vizsgálódtak.
Aztán mindketten felkapták a fejüket és a levegőbe szimatoltak. Kiszagoltak, lebuktam!
Társaikkal együtt villám gyorsan bemenekültek az erdőbe. Egyikük a fák közül még visszanézett rám és bizonyára megátkozott a maga módján, amiért miattam nem juthat az ízletes szénához. Végül persze eltűntek valamennyien.
Jó ideig magamra maradtam. Egyszer, amint a vállam fölött hátra tekintettem, láttam, hogy tőlem alig tíz méternyire egy újabb csapat vonul el mellettem libasorban a szóró felé és egy bika is van közöttük. Még jobban összehúztam magam és mozdulatlanul vártam, hogy elhaladjanak. A fehér lepelnek hála, nem vettek észre. Szívdobogva vártam, hogy az állatok bála takarásából kiérve fotózható helyre jussanak. Az élcsapat örömmel ügetett a kiterített széna felé.
Ott viszont már egy kis szellő is elárulhatott. Az éhesebbek már megkezdték az étkezést, ...
... de a vezér tehén nagyon gyanakodott. A látásuk megcsalhatta őket, de a szaglásuk nem!
Izgalma a bikára is átragadt, aki szintén felfigyelt.
Így legalább portrét is csinálhattam a behavazott állatról.
A keleti szellő hirtelen meglegyintette a szarvasaimat és ennek persze ismét futás lett a vége.
Egyedül maradva már gyakrabban tekintgettem hátra felé. Úgy látszik, a szarvasok a szél irányából közelítenek. Egyszer fel is tűnt egy újabb csapat egy szép bika vezetésével. Ők szemből, a hóval legdúsabban megrakott bokrok alól bújtak volna elő, de észrevették, amikor az állványra tett gép irányukba fordításával ügyetlenkedtem, így visszavonultak. Bosszantó!
Nemsokára egy közeledő tarvad csapatot vettem észre a bálák takarásán túl, egészen a hátam mögött.
Nagy nehezen sikerült a felszerelésemet rájuk irányítanom. Megtorpanva tanácstalankodtak.
Vajon mi keltett bennük gyanút? Engem nem láthattak, a szagomat nem érezhették. Talán a szénázó hely üressége volt riasztó számukra?
Nem sokáig tűnődhettem ezen, mert ismét fordulnom kellett. A nagy bika vezette csapat tűnt fel a szél alatti nyiladékon.
Érthető, hogy gyanakodtak.
Jött is a bajkeverő fuvallat és már fordult is a bika: irány az erdő!
A fiatalok előre rohantak, a vezér utolsóként hagyta el a veszélyes tisztást.
Közben szépen eltelt az idő, a hó sugárzó fehérsége dacára elfogyott a fotózáshoz szükséges fény.
Mennem kellett. A behavazott erdő és a havas szarvasok a keleti szél zavarása ellenére is elegendő élményt nyújtottak. Kár lett volna elszalasztanom a frissen esett szép hó nyújtotta lehetőséget. Ki tudja, mi marad ebből holnapra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése