Kis jóindulattal szólva már július végét tapossuk. Lassan beindul az őzek üzekedése, ideje volt hát, hogy szétnézzek a réteken! A sokéves gyakorlatom szerint ez korai kelést jelent, hogy a napkeltét már a terepen élvezhessem. Ma is így történt, erre ez a kép a bizonyíték:
Az éles reggeli fényben, a szalma bálák mellett fel is fedeztem egy keresgélő bakot.
Idén első alkalommal megfújtam a sípot, amellyel a suta vágyakozó hangját utánoztam. A bak megindult és olyan hevesen közelített, hogy alig tudtam követni az élességállítással.
A közelebbi képek már nem sikerültek és az állat is ráébredt a szomorú valóságra...
Egy magas fűvel benőtt rét túlsó végén egy másik bak szimatolgatott. A bokrokat, fákat fedezékként használva megindultam felé. A szél éppen felőle fújt, így eléggé meg tudtam közelíteni. A síp még a zsebemben lapult, de az őzbak anélkül is éppen felém tartott és egészen közel jött.
Csupán egy fotót engedélyezett, majd messzire vágtatott és ott méltatlankodott a csúf tréfa miatt.
Egy másik tisztáson már szerelmi játék zajlott.
A suta még nem állt készen, ezért faképnél hagyta udvarlóját, akit a sípolásom a közelembe csalt. Persze csak amíg rá nem jött az átverésre...
Ezután egy kukoricás mögötti rétre igyekeztem, amikor a nagy fűből hirtelen felugrott egy őzgida.
Ott magasodtam előtte teljes életnagyságban, mégsem szaladt el, csak kővé meredten nézett.
Megérezhette, hogy nem akarom bántani. Nyugodtan nézelődött.
Tett néhány tétova lépést a kukoricás felé. Azt hittem, hogy eltűnik benne, de maradt.
Én is alig mozdultam, csupán annyit, hogy jobb hátteret találjak.
Addig hátráltam, amíg egy kukorica levél zöld színét a képre tudtam csempészni.
Sokat kattintottam, mert tudtam, hogy akár egy szem elé tévedt kalász elronthatja a képet.
A gida nyugodtan nézelődött.
Miközben örültem, hogy a kicsi őz ilyen békésen tűri a jelenlétemet, azon gondolkoztam, mi lehet a magyarázata a viselkedésének?
Talán az járt az eszében: "Anya meghagyta, hogy itt várjak rá. Nem mehetek el, mert akkor nem talál meg és én még kicsi vagyok, anya nélkül nem boldogulok! Ez az ismeretlen kattogtató valami nem bánt, nem is mozdul, tehát szót fogadok anyának és maradok."
Okos, szófogadó kis gida! - mosolyodtam el. És valóban, a kicsi jószág megindult arrafelé, ahonnan felriasztottam.
Így legalább néhány virág színesíti a képeket.
Jobbra tartott, így lassan ellenfénybe fordult.
Igyekeztem minden mozdulatát elcsípni.
Lassan, nyugodtan mozgott, meg-megállva.
Időnként megtorpant és felém nézett. De lehet, hogy az anyját várta a mögöttem húzódó kukoricásból.
Mindig dicsérem a "gumiobjektívem" használhatóságát, most is felváltva készítettem egész alakos és portré képeket.
A kis állat nyugalma, bizalma teljesen meghatott.
Jó emberismerő lehet, hogy így megbízik bennem! - mondhattam volna, de valószínűbb az, hogy nem találkozott még (rossz) emberrel.
A bájos kis jószág mindvégig 6-8 méternyi távolságban mozgott körülöttem.
Már vagy húsz perce tartott ez a kerülgetős játék, szinte szégyelltem magam, hogy visszaélek az állatka jóhiszeműségével.
Egyszer aztán megindult a nádas felé, a sűrűbe.
Azt hittem, hogy utoljára látom, de nem sietett, inkább bekapott néhány ízletes falatot.
Végül mégis megfordult és a száját nyalogatva a kukoricás felé vette az irányt.
Még onnan is visszanézett, talán azt várta, hogy én lépjek le.
Mivel ezt nem tettem, szép komótosan besétált a kukorica sorok közé és eltűnt. Gyorsan én is továbbálltam, hogy ha akar, visszatérhessen.
Harminc percig figyelhettem és fotózhattam a gyönyörű kis gidát. Ha hagyta volna, akkor sem nyúltam volna hozzá, hiszen akkor az anyja már nem fogadta volna vissza. Így biztos vagyok benne, hogy nem zavartam meg a kapcsolatukat.
Óvatosan kilestem arra a rétre, ahová igyekeztem, amikor a gidával találkoztam. Egy ott kutakodó újabb bakot sikerült becsalnom.
Három becsalt bak, egy tartózkodó suta és egy béketűrő gida az üzekedési időszak elején. Kezdésnek nem rossz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése