A negyedik találkozás

A lassan már egy hónapja áttelepített lesemnek nem sok hasznát vettem eddig. Hiába üldögéltem benne több alkalommal órákat, a várva várt madár még csak a közelbe sem jött. Unalmamban már a veréb fotózásra is ráfanyalodtam, de ezeket a képeket inkább nem mutatom. A gébicsek már szívesen látott vendégek voltak a többnyire üresen árválkodó beszállókon.

Az egyik esős éjszakát követő reggelen hiába törölgettem a párát az üvegről, az mindig újra képződött. A szürke varjú éppen akkor landolt az ágon és egy kattintást követően már tovább is szállt a csalival. Mindössze egy őszies, ködös hangulatú kép maradt utána.

Szerencsére később még visszatért, akkor a fűben közelített, de a fényképezőgép zajára ismét elijedt.

A les gyalogos megközelítése közben azért adódtak kalandok, melyekről a "Találkozások" című bejegyzésben számoltam be. Az, hogy akkoriban két egymás utáni napon is láttam a rókát arrafelé, arra késztetett, hogy vigyek neki némi ennivalót a próbálkozásaimkor. Az rendre el is fogyott a következő látogatásomig, de a rókát nem láttam. 

Ma korábban indultam a leshez és vittem csirkebelet is. A magas, harmatos fűben csak a korábban magam taposta csapáson volt tanácsos gyalogolni, különben derékig eláztam volna. Már közel voltam a célomhoz, amikor a csapáson szembe jött velem - a rókám! Persze, mire a nyakamban lógó masinához kaphattam volna, a ravaszdi már árkon-bokron túl járt. Mi tagadás, bosszantott, hogy nem korábban jöttem, de a csalit azért kitettem és elvackolódva nekikészültem a fotózásnak. Már, ha lesz mit ! - tettem hozzá magamban.

Ülök, várok, figyelem az egereknek kitett napraforgót dézsmáló verebeket, amint a már régen röpképes fiókák még mindig a szüleiket üldözik kaját kéregetve és néha előre hajolva balra tekintgetek, hogy nem jön-e mégiscsak vissza az én vörös bundás kedvencem. A napfény közben már elönti a szemközti gabona táblát, de az embermagasságúra nőtt repce még árnyékot vet a les előterére. Csupán fél órája ülhetek ott, amikor egyszerre közvetlenül előttem megjelenik a róka - jobbról. Az orra a csali felé húzza. A fenébe! Útban vannak a beszállók! Csak arra várok, hogy lőhessek, még visszazoomolni is elfelejtek. Katt! Érzem, hogy nem az igazi. A koma a hang irányába néz, éppen a szemembe ( persze nem láthat át a tükör üvegen ). Katt!

A róka megugrott és hiába vártam még két órát a visszatértére. Közben nézegetem a képeket. Az elsőt eldobhatom. A második már jó. Kár, hogy lemaradt a farka, azazhogy mégsem, mert azon alig lehet szőr. Tudom, hogy rühes szegény állat, azt már az első találkozásunkkor is megállapítottam. Az oldala sem éppen makulátlan, de a szeme szépen csillog. A füle furcsa mód nagy, de vágással egész elfogadható portrét lehet csinálni belőle. Mármint az eredeti képből.

Szabadon élő felnőtt rókához ilyen közel még nem voltam! Igaz, hogy ez - a negyedik - találkozás csak pillanatokig tartott, de sokáig emlékezetes marad számomra.