Szalakóta szafari

Már évek óta szeretnék szalakótát fotózni. Mivel felénk nem honos, évente egyszer-egyszer ellátogattam a kedvéért a délkeleti országrészbe, de csak úgy előkészítetlen, amatőr módon, "hátha szerencsém lesz" alapon. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a gyönyörű madár nagyon óvatos, ha meg is láttam egyet-egyet a távolban, a villanydróton (!) üldögélni, rögtön elrepült, amint közelíteni próbáltam hozzá. Néhány rossz képet azért megőriztem ezekből az időkből emlék gyanánt és dédelgettem magamban a reményt, hogy egyszer talán majd lesznek jobb képeim is.

Ezek után érthető, hogy nagyon megörültem, amikor egy fotós barátom azzal keresett meg, hogy beugorhatnék egy már előre lekötött profi leses fotózásra a társa helyett, aki végül mégsem tudott vele tartani.

Két órányi éjszakai autózás után hajnali ötkor találkoztunk vezetőnkkel, aki terepjáróján vitt ki a tetthelyre.

Hatalmas füves puszta közepén, néhány akácfa közelében állt a detektívüveges magasles, a jobb oldali fán a szalakóta odú, balra a vörösvércse költőláda, melyből érett fiókák kandikáltak kifelé. A látómező közepén gyönyörű háttér előtt szép beszállófa állt, csak a madár kell rászálljon és kész a minden igényt kielégítő kép. 

A les tágas volt, ketten sem szorongtunk benne és a közben feltámadt élénk szélben jól szellőzött, így a beígért rekord hőségnek is bátran néztünk elébe.

Háromnegyed órás várakozás után megérkezett az első szalakóta. Feledhetetlen volt ez a pár másodperc! Szöcskével a csőrében ágról ágra szállva közeledett, ...

...majd az odú alatti ágon tartott rövid pihenőt, mielőtt a nyíláshoz röppent volna.

Hoppá, mi ez a sötét csík a háttérben? Hát az úton túli fasor egyik fája! Attól függően, hogy pontosan hol landolt a madár, hol ez, hol a másik vágta ketté a hátteret, bárhogyan helyezkedtünk a lesben. 

Aztán ezt vagy lehetett utólag vágással javítani, vagy nem. De a madár szépsége feledtette a szerencsétlen körülményt.

A szalakóta fiókák még kicsik lehettek, mert szüleik leginkább csak rovarokkal érkeztek. Hiába reménykedtünk, hogy gyíkot, vagy siklót hoznak, azokat még nem vette volna be a kicsinyek begye. Ám egyszer mintha egy sárgolyót hozott volna egyikük!

Azért ez a színes hernyó jól mutat a kék madár csőrében!

Ez a tücsök sem hegedül többé!

Aztán ismét egy szikkadt sár darabka! Ez meg minek?

Igen, a hernyó az rendben van...

A szikkadt föld valami táplálék kiegészítő lenne? Vagy emésztés segítő?

Szöcske...

szöcske, ez csemege a fiókáknak.

És megint földgolyóbis.

Zöld lombszöcske.

Bezzeg a vércse fiak jobb kaját kaptak: gyíkokat és pockokat.

A szalakóták pedig egyre csak hordták a tücsköt-bogarat.

Aztán olyan is volt, hogy a kínált sárdarabot már nem kérték a fiókák, 

anyucinak ( vagy apucinak ) vissza kellett azt vinnie.

Hét órát töltöttünk a lesben. A nap ezalatt szinte körbefordult mögöttünk, a szuper beszállót végig gyönyörűen megvilágította, de arra még egy veréb sem szállt le, nemhogy szalakóta. Az odú alatti ág viszont, ahol a madarakat fotózhattuk, mindvégig árnyékfoltos maradt. Ez és a háttérben álló fatörzsek kikerülhetetlensége okozott ugyan némi bosszúságot, de a színpompás madarak közelsége, a megfigyelésük lehetősége felejthetetlen élményt jelentett. Megérte az árát.

Tudom, sokan lebecsülik a fizetős lesezést. Közönséges madarakat én sem fotóznék ilyen módon. Ha mifelénk élnének szalakóták, odúkat helyeznék ki számukra és lest építenék. A jelen körülmények között viszont ez volt számomra az egyetlen megoldás, hogy a zavarásuk nélkül fotózhassam ezeket a csodás teremtményeket. 

...

Ui: a föld behordásának magyarázata: az ürülék felszívása, azaz a fészek sterilitása a cél. Ez és még sok érdekesség az alábbi tanulmányban: http://kornel.zool.klte.hu/pub/ornis/articles/OrnisHungarica_vol8%20Suppl.%201._p119-124.pdf