Zsákbamacska

Az előző bejegyzésben említettem a kidobott "disznóságokat", melyeket a leshez vittem. Akkor még nem gondoltam, hogy a hulladékokat az útszélre dobó környezetszennyező jóvoltából egyféle zsákbamacska játékba keveredtem. Miután az általam újracsomagolt belsőségek gyorsan elfogytak - részben helyben fogyasztás, részben elvonszoltatás által - éjszakai látogatóim jóvoltából a másik két zsák tartalma is napvilágra került. Se nem macska, se nem disznó, két birkafej jelezte a belsőségek eredeti hovatartozását.

Reggelenként a hóban rengeteg rókára utaló lábnyomot találtam. Nem hiszem, hogy létezik természetfotós, aki nem szeretne téli bundás ravaszdit fotózni havas díszletben, méghozzá közelről!

Nekem mindenesetre ez az egyik leghőbb vágyam, ezért sok időt töltöttem mostanság a lesben. Délelőtt, délután hosszú órákat őrködtem a hidegben, miközben tudtam, hogy az esélyeim a rókával való találkozásra a nullához közelítenek. Ha nem kóbor kutya, hanem valóban róka az éjszakai látogatóm, akkor ő napközben tele gyomorral horkol a vacka mélyén, tudván, hogy van még tartaléka nálam, majd bolond lenne onnan feleslegesen kikódorogni! Nem hiszem, hogy egy kutya kivárná az éjszakát, ha megéhezik.

Ilyen gondolatokkal ültem a lesben és sejtettem, hogy ölyvekhez sem lesz szerencsém. Hollók húztak át a hús fölött csúf vartyogással, de persze ők sem ereszkedtek le hozzám.

A nagy fenyőrigó csapat hangját többször hallottam a les mögötti fákról, azonban fotózható helyen nem akartak mutatkozni. Tegnap végre sikerült egy távoli kép egyikükről a galagonyán.

A fenyőrigóknak hetek óta kínált és időközben narancssárgára fagyott almáim még egy fekete rigót sem vonzottak, csak néhány cinke csipegeti őket.

Az etetőm jószerével csak a cinkéket és a verebeket lakatja jól, de hát azokat már minek fényképezzem?

A szajkók látogatása sem okozza már azt az örömöt, mint kezdetben.

Meggyvágó csak elvétve mutatkozik, úgy látszik, még nincsenek rászorulva az ingyenkonyhára.

Mostanában leginkább a nagy fakopáncsok örvendeztettek meg szinte állandó jelenlétükkel. Hol a hím, hol a tojó lakmározik nálam. A verebeket ki nem állhatják, időnként rendet vágnak köztük. Nagy sivalkodás és repkedő tollak jelzik, hogy a fadoktorok nem tréfálnak.

Egymást is hajkurásszák. Egy ilyen akcióról orrhosszal maradtam le. Kár érte, de azért emléknek jó lesz!

Itt a győztes tojó, aki éppen sikeresen zavarta el a párját.

Másik nap a szerepek felcserélődtek, a hím volt az agresszívebb, ki is sajátította az etetőt. Amíg ő komótosan lakmározott, a tojó távolabbról leste a kedvező alkalmat, hogy a napraforgóhoz férhessen.

Miközben a harkályok szórakoztattak, arra gondoltam, hogy legalább a karvaly bejöhetne! Egyszer hirtelen csend állt be a kökénybokorban, még egy cinke sem röppent ki a magért. Talán itt a karvaly! - néztem körbe az üvegen át és akkor ért a meglepetés. Egy régóta vágyott fotóalany, egy nagy őrgébics ült be az etetőre!

Előző nap az ablak előtt szitálva mutatta meg magát egy pillanatra, akkor azt hittem, hogy ez csak egy megismételhetetlen véletlen. Vajon mi szél hozta őt ide? Nem a napraforgóért jött, az biztos! Egér bőven lehet az etető körül, a lesbe is beköszön néha egy szelíd pirók a jelenlétemben...

 ...de a nagy csend azt jelzi, hogy a kis énekesek sem rajonganak ritka vendégemért. Sokáig nem gyönyörködhettem a szép madárban, hamar odébb szállt, de pár pillanatnyi jelenléte  is bearanyozta a tegnapi szürke hétköznapot.

Itt a mai mese vége. Mi a tanulsága? Az, hogy az állat- és madárfotózás olyan, mint a zsákbamacska, sosem tudhatod, mit kínál neked a jó sorsod az aznapi csomagban? Legtöbbször csak régen megunt cinkét, verebet, néha becsesebb ölyvet, vagy karvalyt. Róka is lapul valamelyik zsákban, csak jó érzékkel és nagy szerencsével kell a kosárból választani. 

Én mindenesetre a mostani nyereményemnek, az őrgébicsnek is nagyon örülök, tehát legközelebb is játszom!