Disznóság!

Nemrég még milyen egyszerűnek látszott az ölyves tervem és lám, mostanra milyen messze kerültem a megvalósítástól! Hogyan ? Mindjárt elmesélem...

Megteremtettem az alsó fotózás lehetőségét: alsó kilövőnyílás, egy gödör a lábamnak és így a földtől harminc centiméterre került a gép.

Leesett a szép hó is, ahogyan képzeltem, reményekkel telve ültem ki a lesbe és vártam az ölyveket. Órák teltek el esemény nélkül, aztán a les üvegén keresztül körbekémlelve megláttam az egyik madarat: a les mögötti fa tetejéről mozdulatlanul szemlélődött. Máskor fél órát sem kellett várnom, hogy leszálljon a csalira, de most nem akarta azt birtokba venni. Kivárom! - gondoltam és lemondtam az ebédet. 

Újabb óra után végre szárnyra kapott az ölyv és ... szépen átrepült a hús fölött. 

A szűz hó kínálta magát, most kéne fotózni, hiszen másnapra már összeroskad.

Talán majd jön a másik... - reménykedtem és maradtam  tovább. A kis madarakról tudomást sem vettem, azokat bármikor lekaphatom. Nekem az ölyvek kellenek!

Egyetlen haszna volt a várakozásomnak, a földön ülve időben észleltem a felém tartó kékes réti héját, ahhoz, hogy az ablakon át megsorozzam.

A lesben gubbasztva még egyszer láttam egy távolban cirkáló ölyvet, de az sem közelített. Kénytelen voltam belátni a vereségemet. Az én öntelten beszoktatottnak hitt ölyveim ezúttal rám sem hederítettek!

Hazafelé tartva az erdei műút szélén találkoztam velük újra: egy szétszaggatott szemeteszsák tartalmán békésen megosztozva falatoztak. Egyikük - nyilván az éhesebbik egészen közel engedett, míg követte félénkebb, vagy jóllakottabb társát. Ki sem kellett szállnom a kocsiból, hogy lássam: egy "jótét" helybéli bezsákolt disznó belsőséget dobott az útfélre, azt kutya, vagy róka szétszaggatta és az ölyvek olcsó prédájává tette.

A széthúzkodott belek, véres cafatok gyomorforgató látványt nyújtottak.

Disznóság! Már maga a környezetszennyezés is az, az meg különösen, hogy jó időre tönkretette a terveimet.

Mitévő legyek? Ha mindent itt hagyok ebek és ölyvek harmincadjára, akkor hetekig nem látom majd a madarakat a lesnél. Csak egyet tehettem: undoromat leküzdve egy műanyag zsákba dobáltam a disznóságokat és a leshez vittem. Most ott várja, hogy szajkók, ölyvek, kóbor kutyák, vagy rókák lakmározzanak belőle, de így legalább esélyem lehet, hogy találkozzam valamelyikükkel. Persze, várhatóan nem éppen akkor fognak odalátogatni, amikor én is ott leszek.

Eddig sajnos így is alakul minden: a többször meghúzkodott és egyre fogyatkozó disznóságok fölött hiába őrködöm, legfeljebb egy-egy éhes szajkó csipkedi a maradványokat a jelenlétemben. 

A hó is megfogyatkozott, az elsárgult gazok ismét csúf háteret adnak, az ölyvek meg gondolom szürkületben járulnak oda éhüket csillapítani, napközben pedig jóllakottan gubbasztanak valamelyik kényelmes ülőfájukon.

Hát ennyit a beszoktatásról és a fotós eléggé el nem ítélhető elbizakodottságáról!

Elég egy kidobott szemeteszsák, egy elhullott állati tetem és a szép tervek jó időre dugába dőlnek. 

Disznóság!