Darvak a csodaréten

A tavasz immár feltartóztathatatlan. Érződik a levegőben, látszik az ég kékjén, a szőkülő fűzfákon, a vetések üde zöldjén. És persze a madarakon. A téli madársereget felváltja az érkezők sokasága.
Az esős délelőttöt napfényes délután követte tegnap Turán. Nem is maradhattam a házban, hívott a határ.

A füzes gyepén seregélyek táplálkoztak, időnként továbbrebbenve.

A tavaszi vetéseket takaró barna földön billegetők szaladgáltak és szedegettek.

Máshol a fácánok rejtőztek a zöldellő vetésben. Még egy-két hét és már teljesen eltakarja őket a szárba szökkenő gabona.

Átcikázott előttem az első idei fecském, máshol egy magányos gólyával találkoztam.

Az igazi meglepetést most is az általam csodarétnek elnevezett terület szolgáltatta. Alig akartam hinni a szememnek, mert, amint óvatosan kiléptem a nád mögül, a távolban három békésen legelésző darvat pillantottam meg. Darvak Turán?

Igyekeztem észrevétlenül feléjük lopózni, de egyikük azonnal felfigyelt. Nem véletlenül tartottak a középkori udvarokban darvakat őr-madárként. Az éber madarak lassan továbbsétáltak, mégpedig egy őz felé.

A megriadt őz megiramodott, felriasztva a darvakat.




Azok szárnyra kaptak, de a rét túloldalán ismét leszálltak.

Még percekig néztem a gyönyörű madarakat, melyek miatt az utóbbi években minden ősszel ellátogatok a Hortobágyra, de mégsem tudok közelebb kerülni hozzájuk, mint ezúttal, teljesen véletlenül.
Jó volna tudni, hogy hosszú vándorútjukat csak egy-két órára, vagy netán hosszabb időre szakították meg a turai rét kedvéért?
Egy biztos: a csodarét ismét rászolgált a nevére!