KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2020. november 30., hétfő

Novemberi beszámoló

A november most már hagyományosan a legszürkébb, legunalmasabb, legkevesebb fotós élményt nyújtó hónapom. Az idei sem indult jobbnak, mint az előzőek. Az itatómtól eltűntek a korábban már odaszokott madarak, máshol meg még ennyi témára sem számíthattam. Pedig a víz mellett már eleséget is kínáltam számukra és hangjukat játszva hívogattam is őket.Volt olyan lesezésem, amikor három óra alatt egyedül egy ökörszem fotójának örülhettem.


Következő kiüléskor csak a helyileg illetékes fácán kakas látogatott meg. Szép, szép, de már megszokott.


Igyekeztem kihasználni a kevéske napos időt a fotózásra. Az ölyvek újra megszokták, hogy találnak egy-egy húsdarabot a lesemnél, de eleinte vonakodtak a jelenlétemben eljönni érte. Sok barátom hitetlenkedik, amikor arról mesélek, hogy a tapasztaltabb tojó tudja, hogy a kunyhómban lapulok. Ezért megvárja az estét, amíg hazatérek és csak akkor nyúl a csalihoz. Sőt, ha a vakmerőbb, vagy éhesebb hím le is szállna a húshoz, a tojó nem engedi és elveri onnan, hogy megmaradjon a vacsorája.
Egy napfényes délelőtti próbálkozás végül sikert hozott. Dél tájban végre beszállt az egyik ölyv az új beszállóra.


Nekilátott a falatozásnak és amint az elrejtett húst tépkedte, a szárnyával egyensúlyozott, épp úgy, mintha akkor érkezett volna.


Közben a párja a közelben várakozott, de mérgesen nézte, hogy egyre kevesebb marad a prédából.


A támadás nem késett sokáig, a tojó elűzte a gyengébb hímet és megszerezte magának a prédát.


Egy másik alkalommal el tudtam kapni a beszállás szép mozdulatát.


Miután elfogyasztotta az ott eldugott húst, a ragadozó repülő rajtot vett és átröppent a közelebbi falatért.


Már megszokhatta, hogy ott is talál jó falatot, de a jelenlétemben még soha nem mutatkozott a kunyhóhoz ilyen közel az óvatos egérpusztító.


Mindössze négy méterre lehetett, nem hagyhattam ki a portré készítést.



Ezután napokig unalmas, ködös szürkeség telepedett a környékünkre, alig vártam, hogy előbújjon a nap és mehessek fotózni. Egyik délelőtt az időjósok előrejelzésében bízva ki is ültem, de a köd csak nem akart felszállni. Az ölyv engedelmesen megjelent, és leszállt a neki kijelölt helyre, így a rossz fényviszonyok dacára kattintgatni kezdtem.





Végül is érdekes, őszies hangulatú képeket készítettem, bizonyítva, hogy nem csak napsütésben érdemes fényképezni.
Időközben téliesre fordult az idő, a hajnalok már fagyot hoztak és a várt téli madarak mégsem akartak feltűnni a lesemnél. Egyszer láttam ugyan egy nagyobb fenyőrigó csapatot a galagonya bokrokon falatozni, de a közelembe nem jöttek, becserkészni őket pedig lehetetlen. Az elmúlt években sokszor tapasztaltam, hogy nagy rigó csapatok repdesnek a lesem körül, gyülekeznek, csivitelnek és falatoznak a közeli fákon, de köztudottan szomjas mivoltuk ellenére nem jönnek le a kis pocsolyámhoz, valahol máshol szerzik be víz szükségletüket. 
Fotózni muszáj, így tegnap újra kiültem a kunyhómba.
A cinkék már élénken röpködtek a magokért és a fácán kakas is belopakodott egy kis kukoricázásra.



Mondhatni, hogy ez csak a szokásos forgalom, viszont heves csettegés jelezte, hogy feketerigók közelednek. Jöttek is, felugráltak az itató szélére, belemártogatták csőrüket a vízbe, majd gyorsan elriadtak. Egy tojó hagyta csak magát fényképezni, ahogyan fürdéshez készülődött.


Később a fenyőrigók jellegzetes hangja is felhangzott és az itatónál megjelent egy szépséges fenyőrigó.


Sőt, egy másik az egyik beszálló ágról vizsgálgatta a terepet.


Egy harmadik pedig a nyárfa ágára telepedett.


Amikor odébb ugrott és szépen beállt, már tudtam, hogy az eddigi legjobb fenyőrigó fotóimat fogom elkészíteni.


Egyikük iváshoz készülve leült a víz szélén.


Tükörképe is jól mutatott, ki is használtam a jó alkalmat.



Persze, amilyen váratlanul jöttek, olyan váratlanul tűntek is el. Riadalom támadt, hirtelen kiürült a szín, és egyedül maradtam a fogyó fénnyel beálló estében. Még vártam egy negyed órát, de a madarak nem tértek vissza. Mindenesetre rövid látogatásukkal nagy örömöt hoztak számomra. Érdeklődéssel várom, hogy megkedvelték-e az itatóm vizét és jönnek-e még ezen a télen?

2 megjegyzés: