Meglepetés a szórón

Unalomba fulladt itatós próbálkozások után tegnap elemi erővel tört rám a fotózhatnék. Valami új, pezsdítő élményre vágytam. Meg kéne nézni a szarvasokat! - találtam ki. Igaz, hogy legutóbb, úgy egy hónapja az erdei szórónál is hiába üldögéltem, de most szerencsém lesz. Érzem! 

Gyors telefon a vadásznak: kiderült, hogy fejtágítón van, napok óta nincs etetés, de úgy tudja, hogy a dagonyára járnak szarvasok. És a lényeg: kimehetek.

A közelgő hidegfront élénk északnyugati széllel érkezett, az éppen kedvező lesz a tervezett leshelyen.

A terepen egy fiatalemberrel találkoztam. Megismerkedtünk. Kiderült, hogy ő az új vadász-gyakornok. A nyakamban lógó fényképezőgép és a vadászra hivatkozásom megnyugtatta, hogy nem vadorzóval találkozott. Konyhai ételmaradékot hozott és azt szét is szórta az állatoknak.

Bevackoltam magam a csenevész fák közé, közel a szóróhoz és az azon túli dagonyához. Még az álcakendőmet is magamra terítettem. Erős szembeszél fújt, azaz nem fenyegetett a lebukás veszélye.

Hosszú várakozásra számítottam, mert mifelénk csak szürkületkor mutatkoznak a szarvasok.

Helyettük fél hétkor bejött a színre egy róka.

A kiszórt ételmaradék illata csábíthatta elém.

Beszaladt, felkapott valami jó falatot és visszaszaladt vele a fák közé.

A ravaszdi megütötte a főnyereményt a feltálalt élelem miatt és én is áldottam a szerencsémet, hogy éppen jókor vagyok jó helyen. Csak a kukorica-, borsó- és rizsszemek, valamint a furcsa piros golyócskák kikerülhetetlen sokasága bosszantott.

A rókám jött-ment, keresgélt, eszegetett és üldögélt is közben.

De hát ne lustálkodjunk, ha tálalva van!- gondolhatta.

Akadt egy-két csirkecsont.

 A színes zöldség köret persze nem érdekelte. Engem annál jobban dühített, hogy a képek legtöbbjén ott éktelenkednek. Főképpen a piros golyócskákat furcsállottam. Milyen konyhán tálalnak ilyesmit és egyáltalán mik lehetnek ezek?

Egyszer egyenesen felém indult és a közelembe jött a vöröske.

Mindjárt észrevesz! - aggódtam.

Mintha egyenesen engem nézne!

Mégsem lehettem ijesztő számára a terepszínű gúnyámban, kendővel leborítva, amint az állványra tett fényképezőgépem mögött megbújtam. Még a kattintások sem zavarták.

El sem szaladt, de azért kissé hátrább húzódott.

Azután nyugodtan folytatta a keresgélést.

Biztosan nem először járt itt, tudta, hogy ide disznók és szarvasok szoktak jönni. Néha gyanakodva fülelt a távoli zajokra.

Orrát a földre szegezve szimatolt tovább.

Szaglása egy mácsonya bokor mögé vezette.

Nem véletlenül! Egy egész csirke combot zsákmányolt.

Ezzel jó ideig elszórakozott a látóteremen kívül, aztán kicsit távolabb ismét megjelent.

Ezúttal sem maradt ennivaló nélkül.

Az ízletes falat után még a száját is megnyalta.

Éhes már nem lehetett, de csak nem hagyta ott a könnyen jött potya zsákmányt!

És, még mindig akadt harapnivaló.

Ezt már talán tartaléknak vitte. Ha elássa, akkor majd jó lesz még szűkösebb időkben!

Kereken fél órán át élvezhettem a róka társaságát. Szerencsém volt, ahogyan azt előre megéreztem. Igaz, hogy szarvasok a teljes szürkületig várakozva sem jöttek, de ennek a vörös bundás komának még jobban örültem. És, amikor már hazafelé indultam, kissé távolabb újra megpillantottam a rókát.

Örültem ennek a kalandnak. Gondolom, hogy máskor is megjelenik majd itt a ravaszdi. Persze addig jár a róka a szóróra, amíg le nem lövik! És nem fényképezőgéppel...

Ui: A piros gömböcskék rejtélyére csak másnap derült fény, amikor ismét találkoztam a gyakornok fiatalemberrel. Kiderült, hogy nemcsak vadász, hanem horgász is és a feleslegessé vált hal csalit, vagy inkább etetőanyagot hozta ki a mindenevő vaddisznóknak. A disznók biztosan örültek neki, én nem!