Amíg virágos a rét

Régi tétel, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Ugyanígy nem lehet két egyforma őz szezont megélni. Ez a mostani teljesen más, mint az összes többi, amelyet végigfotóztam a turai határban. Mégpedig attól, hogy kevesebb az őz, rejtőzködőbbek a bakok és szinte nem is reagálnak a sípra. Sikeres behívásnak idén egyáltalán nem örülhettem. Viszont a réteken talán sohasem virított még annyi vadvirág, mint az idén. Ebben az előző bejegyzésben már sok virágos őzfotót adtam közre.

Az akkor látott suta másnapra új udvarlót kapott, egy tekintélyes, 8-10 éves bak személyében. Messziről figyeltem, amint együtt váltottak be a kukoricásba. Azt gondoltam, hogy hamarosan már együtt fényképezhetem kettőjüket, de a következő hajnalon csak a keresgélő bakot hozta elém a szerencse. Úgy látszott, hogy azonnal észrevett és gyors menekülés lesz a találkozásunk vége.

Szerencsére kíváncsisága erősebb volt az óvatosságánál: megindult felém.

Síp nélkül is határozottan felém tartott.

Talán tíz méterre közelített meg, amikor gyanút fogott.

Fejlett, szép agancsa miatt egy portrét is készítettem róla.

Amikor észbe kapott, hogy az a kuporogva kattogó alak veszélyes lehet, gyorsan kitért és megugrott.

Hamarosan elnyelte a  sűrűség. Sajnos, azóta nem láttam. Találgatom, vajon értékes trófeája jelentette-e a vesztét?

A következő nap kellemetlen meglepetés ért: a rétet, ahol olyan sok szép fotó készült, időközben lekaszálták. Oda a sok vadvirág, oda a szép háttér!

Sőt, már a szomszédos réteket is megfosztotta ékességeitől a nagy teljesítményű traktor.

A fűkasza persze nem jár egyedül, jön majd a rendsodró, aztán a bálázógép, majd pedig a bálarakodó és hordó járművek, azaz állandósulni fog a zavarás, még inkább elmaradnak az őzek! Nesze neked, szegény fotós!

Már csak egy, igencsak távoli rét maradt kaszálatlan. Nem véletlen, hogy a következő hajnal ott talált.

Éppen a nagy fűzfa árnyékában huppantam le a vadász székemre, amikor nagy örömömre egy suta és egy bak jelent meg a szépen megvilágított mezőn, békésen legelészve. A bak azonnal felfigyelt, gyanakodva nézett felém.

Ilyen korán lebuktam volna? De nem, a bak megindult az irányomba.

A sutáról megfeledkezve oldalról közelített a magasra nőtt virágok között.

A fény és árnyék határán megtorpant és meredten szegezte rám a szemét. Tudtam, hogy ha csak egy mozdulatot teszek, akkor megriad és faképnél hagy.

Nem talált okot a menekülésre, így hát az árnyékos területre lépve még közelebb jött és ott legelészni kezdett.

Szinte zavartalanul viselkedett a közelemben, mint aki otthon van.

A legfurcsábbnak azt találtam, amikor egy magasra nőtt kóróhoz dörzsölte a homlokát. Szagnyomot hagyott, hogy megjelölje a területét? Ez akkor valami megmagyarázhatatlan módon azt jelentette, hogy vetélytársat látott bennem, aki a birtokára tör?

Ha így is lett volna, semmilyen fenyegető gesztust nem tett.

Értetlenül álltam (helyesebben ültem) a történtekhez és boldogan kattogtattam.

Nem lehetett távolabb tíz méternél és ami a legfurcsább: hívás nélkül, pusztán a kíváncsiságának engedve, magától jött a közelembe a köztudottan félénk állat. Egy pillanatra ismét vizsgálat alá vett.

Nem viseltem különleges álcaruhát, csupán megszokott terepszínű öltönyömben, kalappal a fejemen, az objektívet rá szegezve, mozdulatlanul kuporogtam előtte, de úgy látszik, kiálltam a próbát. Fesztelenül kezdett falatozni.

A nekem oly kedves díszletelem, a réti füzény lila virága számára ízletes csemegét jelentett.

Mindvégig szemkontaktust tartva eszegetett. Testbeszéde mintha azt sugallta volna: "Látod, ez az én területem, ez az én táplálékom és én ezt a virágot megeszem, ha akarom!"

Hozzávetőlegesen öt percet töltöttünk bizalmas közelségben. Ezalatt sok képet készítettem. Nehéz lenne választanom közülük, de az utolsó ilyen közeli fotót kinagyítottam, egy ember és egy állat valószínűtlen percnyi barátságának emlékéül.

Aztán persze megtört a varázs, az őzbak legelészve eltávolodott, majd a sutáról teljesen megfeledkezve eltűnt a mögöttem húzódó bokorsorban.

Újabb nap következett. A traktor már csak egy rétet hagyott kaszálatlanul. Ide visszaszorulva vártam, hogy történjék valami érdekes, például viszontláthassam őz barátomat, netán a sutája társaságában. A szokottnál is tovább leskelődtem, de csupán egy szerelmi láztól elvarázsolt kis bak szaladt át előttem. A semmiből került elő. Rásípoltam, de hiába. Ezen már meg sem lepődtem, hiszen, amint elöljáróban írtam, teljesen más ez az idei őznász időszak, mint az eddigiek. Az idei bakok hívatlanul jönnek közel. Ha akarnak...

Csakhamar megérkezett a traktor, mohó fűkaszája nagy zaj kíséretében zabálni kezdte a rét füvét és vadvirágait. Hiába no, kell a széna a teheneknek. Ezzel az utolsó virágos rét is elesett. Még jó, hogy előzőleg készítettem egy szép fotót a réti füzényekről.