Kánikula és szúnyoginvázió

Már az idei május szokatlanul forró volt és júniusban mindez folytatódik, mely még engem, megszállott természetfotóst is többnyire otthon marasztal. Ám, ha az esti órákban mégis kimerészkedem, a szúnyogok kegyetlen csípéseit kell elviselnem a riasztó szerek használata ellenére. Könnyű ruházatot nem viselhetek, mert azon áthatol a szúnyogok csípése, a vastag zubbonyban meg szakad rólam a víz. Ráadásul állatot sem látok, mert azok alkonyat előtt még az erdő mélyén hűsölnek. Egy gyötrelmes esti próbálkozásom egyetlen valamire való fotója csupán a nyugvó napot és egy bakszakáll átvilágított gömbjét ábrázolja. 

Fentiek miatt jobbnak láttam visszatérni a hűvösebb hajnali fotózásokhoz. A rétek egy részét már lekaszálták, másokon viszont derékig ér a fű. Szokásos útvonalamat bejárva egyetlen őzet sem láttam. Utam végén is csupán egy őzsutát leptem meg a pihenőhelyén.

Hazafelé tartva már toronyiránt haladtam. Egy kukoricáson átvágva a közeli susnyásból egy bakot ugrasztottam meg.

Biztonságos távolságban megállt és visszanézett rám. Tekintélyes aganccsal rendelkezett.

Másnap reggel már egyenesen ahhoz a vizenyős, magas fűvel benőtt réthez tartottam, ahonnan a bakot felugrasztottam. Hamarosan meg is találtam a védettnek hitt helyén békésen legelésző állatot.

Élénk szél fújt az őz felől, nem kaphatott tehát szagot. A sűrű, magas fűben megindultam felé. A szél a közeledésem zaját is elfedte, így kellemes távolságba kerültem. A bak  felém tekintett, de a növényzeten át nem láthatott riasztónak. Mindenesetre a fényképezőgépem is hosszan kereste az élességet, de végül elkészült a kép.

Belenagyítva elég tetszetősre sikeredett.

Az őz tekintetéből úgy tűnt, hogy felfedezett, de nem. Viszont ösztönösen távolodni kezdett.

Én meg követtem és figyeltem, amint haladtában gyanútlanul falatozott.

Már negyed órája tartott az óvatos üldözés, amikor egy ritkásabb részen elkészülhetett egy közeli kép.

Sajnos, ekkor viszont már megriadt a bak és elvágtatott.

Tetszett ez az izgalmas kaland, amely igazi vadász élményt nyújtott: megkerestem, becserkésztem és "elejtettem" a  vadat. 

És azon a reggelen bónuszként még egy állattal találkoztam: egy aprócska leveli békával, amely nem volt nagyobb, mint a kisujjam körme és a lehető legjobb helyen, a virágkáka virágzatán kuksolt. 

Horányban sem sok babér termett. Mindössze néhány makróra futotta a kedvemből.

A makrózásból hazafelé tartva alig vettem észre az utcán parkoló autó tetején üldögélő dolmányos varjút.

Alighanem állatszerető szomszédom háznál nevelt madara lehetett, amelyről azt hallottam, hogy bár szabadon engedték, mégis időnként hazalátogat. Úgy látszik, még a gazdája kocsiját is megismeri.