Vadfestő Józsi (Seres József) barátom legutóbb egy szép malacos kocát fényképezett, méghozzá a szokott helyünkön és jó fényekben. Nagyon tetszett a képe és arra gondoltam, hogy én is szeretnék malackákat fényképezni. Gyorsan kikérdeztem a körülményekről és miután a fővadász engedélyét megszereztem, egyik délután magam is kiültem. Ismét a széna bálák mögött vackoltam be, viszonylag közel a szóróhoz. A délutáni erős fény a várakozás hosszú órái alatt egyenesen a szemembe tűzött, elkápráztatott. Az árnyékos erdőt, ahonnan az állatokat vártam, szinte alig láttam. Előttem zengőlegyek, apró rovarok csillogtak a kemény ellenfényben, melyek később a fotókra is rákerültek.
Elsőként egy koca érkezett.
Óvatosan kémlelt körbe, szimatolgatott, megkerülte a szórót, de a kukoricára rá sem hederített. Jött és ment, aztán semmi. Később újabb disznók kezdtek kiszivárogni az erdőből.
Mintha csak tudták volna, hogy lesek rájuk, olyan helyen kezdtek falatozni, ahol nem láthattam őket. Később, ahogyan fogyott a takarmány, ki kellett jönniük a takarásból.
A kan persze el akarta verni a többieket az eleségtől, így kisebb csetepatékat is láthattam.
Szép, szép, de én nem ezért jöttem! Hol vannak a malackák? - kezdtem türelmetlenkedni. Egyszer csak sivalkodó hangok kíséretében megjelentek a malacos kocák a dombon.
Tétovázás nélkül, ahogyan mondják: sovány malac vágtában, egyenesen a szóróhoz rohantak.
Naná, hogy oda húzódtak, ahol alig láttam őket! Aztán a magas fű takarta előlem a malackákat.
Már annak is örültem, ha egyikük-másikuk előtűnt a nagyok közül.
A kis csíkosok összevissza szaladgáltak, olyan fürgén, hogy a fogyó fényben lőtt képeken már szinte csak csíkot húztak. Meg kellett növelnem az érzékenységet. Aztán szerencsémre végre jó helyre keveredtek. Megnyugodtam: nem maradtam malacfotók nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése